A gyermekkorunk egyik igazán fontos, meghatározóállómása az iskola ahová a szüleink beíratnak minket és betesszük a lábunkat. Az Én esetemben ez a Rómaifürdői Keve utcai állami általános iskola ahová már előttem mind a két bátyám is, nem tudni milyen lelkesen és szorgalmasan jártak. A nagyobbiknak még a padból felállva kellett Sztálin elvtársat köszöntenie és éltetnie a születésnapján. A halálakor 1953-ban kötelezően elvárták tőlük, hogy szomorú ábrázattal búcsúztassák és megsirassák a Szovjetunió nagy fiát. Az első találkozásom az iskolámmal, a történelmi viharok csitultával, látszatra egy csendesebb időszakban került sor. Az 1956-os forradalom leverése utáni, következő év őszén tettem tiszteletemet, amikor az évnyitót az iskola udvarán tartották. Az első igazán pozitív benyomások után még nem sejtettem, fogalmam sem volt róla, milyen keserves évek várnak ezen a helyen reám. Az emlékeink közül a rossz és a jó dolgok velünk maradnak. A többi lényegtelennek ítélt emlék idővel halványul, teljesen megkopik. A volt iskolám előtt nagyritkán hébe-hóba elhaladva elég sok minden eszembe jut, sok emlék visszatér és előbújik. Az egyik ilyen rossz vagy talán így utólag már butácskának és kedvesnek ítélt emlékről írnék.         

A piros biciklis kislány.

A kislány, akiről most írok és megemlékezem már elég rég óta nincs közöttünk. Az is lehet, hogy fentről figyel engem és nem érti, miért téblábolok Én még mindig idelent. A Rómaifürdői Keve utcai állami általános iskolába jártunk mind a ketten az 1950-es évek végén. Az Én fellépésem és szereplésem ebben az iskolában nem volt valami fényes és jónak mondható. A bizonyítványaimat nézve talán a katasztrofális szó jutna eszébe bárkinek, ha látná őket. Az azért mentségemül szolgáljon, hogy nem csak Én jártam egyedül ilyen cipőben. Az osztálytársaim közül jó pár fiú velem együtt bukdácsolt és igyekezett elkerülni az év végi hasalást. A kemény erős magot Én és még páran alkottuk az osztályban. A Quasimodo rokonaként nem számíthattam arra, hogy az osztályunkban lévő lányok, vagy más osztályban lévő velem egykorú női nemhez tartozok, felfigyeljenek rám, és lovagjuknak fogadjanak el. A Zaránd utcai kistemplomból kijőve ahová hittanra jártam sokszor körbe néztem és Esmeraldát kerestem, de sajna semmi, sem Őt sem a kecskéjét nem láttam. A huncut kis Cupido azért engem is megtalált és leterített. Az iskolánkban az egyik kislány nagyon megtetszet nekem. A mosolygós szép arca az illatos hosszú haja és benne a szebbnél szebb mindig más színű masni, no meg a tiszta gyönyörű ruhája teljesen elvarázsoltak. Az osztályunkban lett volna más kislány is, mint mondjuk a Judit vagy az Erika, de számomra Ők kényeskedőknek, megközelíthetetlennek tűntek. Az Én választottam messze mindenben felülmúlta mindegyiket. Az elvitathatatlan, hogy ami igazán mellette szólt az a kis piros biciklije lehetett, amivel az iskolánkba járt. A tanítási órák végén hazafelé sokszor megvártam a nagykapunál és figyeltem, ahogyan felül a biciklijére és elindul az Emőd utca felé. A kommunikáció akkortájt nem volt az erős oldalam, egyetlen egyszer sem szólítottam meg Őt csak messziről csendben figyeltem és igyekeztem minden mozdulatát rezdülését elraktározni magamban. Az otthoni dunyha alatti zseblámpás olvasásaim során sokszor felidéztem a róla rögzített képeket és ilyenkor olyan megmagyarázhatatlan jó érzés fogott el. Az ma már rejtély, hogy azon a napon, amikor Én és hű társaim akcióba léptünk mi motivált engem. Az életemet sivárnak ítélő párkák Zeusz és Themisz lányai Nona, Decima, Morta lehettek a ludasok, Ők intézhettek mindent. A tanév kezdetén jártunk a délutáni őszi napfény még kellemesen simogatott. Az, hogy Apollón kedvel engem akkor még erről egyáltalán nem volt tudomásom, számomra ez a tény csak jóval később derül ki. A haverokkal az órák után, mint rendesen az iskola előtt gyülekeztünk. A táskáinkat csak úgy egymásra dobáltuk a járdán. Az Én táskám szegényke már ekkor a tanítási év kezdetén viharvert állapotban leledzett. Az édesanyám szegényke, ugyan mindig mondta vigyázzak rá, de Én mintha nem is hallottam volna. Az iskola előtt a szokásos délutáni megszokott élet zajlott. A kép, szemben a nagy hatalmas fából készült szürkére festett szeméttárolókkal és a mellettük sorba rakott leláncolt szemeteskocsikkal mindennapos látványt nyújtottak. A srácokkal arról ment a diskurzus, hogy merre vegyük az irányt. A döntés nem is volt olyan egyszerű, mert vagy a Lenárugyár kultúrháza, ahol a parkban focizni szoktunk, vagy a Duna part ahol kacsázni és ökörködni lehetett, közül kellett választanunk. A délutáni tanulás, mint olyan szoba sem került, hiszen ez a Mi esetünkben huszadrangú kérdés volt. A tanulás szó nálam egyébként is éles csengő hangként visszhangzott a fejemben. Az időt húztam, mert reméltem, hogy hamarosan feltűnik az Én választottam az Ő kis piros biciklijével és figyelhetem, ahogyan kecsesen felszáll rá és tovatűnik a kellemes napsütésben. A kislány valóban kis idő múlva a biciklijét a nagykapun kitolva megjelent. A biciklijét még mindig toló kislány kikerülte a járdán lévő táskáinkat és a széles út szélére lépett. A baj ekkor kezdődött, ma sem tudom miért, de hírtelen mellette teremtem és a kerékpárjának a nyergét ball kezemmel megragadva megszólaltam.

-       Megengeded, hogy Mi is menjünk vele egy kört? – kérdeztem, de a hangom még nekem is idegennek tűnt.

-       Nem. Sietek haza. – jött a válasz kissé bizonytalan hangon.

  A kislány ezek után mit sem törődve velem, felült a biciklijére és lassan elindult. A lányos zavaromat hűen tükrözte, hogy a kis kerékpár nyergét a bal kezemmel még mindig fogtam. Az a pár lépés, amit így Én és a bicikli együtt megtettünk, elég volt a két hű társamnak és azonnal mellém szegődtek. Az egyikük hátul a csomagtartóba kapaszkodott, míg a másik társam a túl oldalon szintén a bicikli nyergét ragadta meg. Az ötlet nem tudom honnan jött, elkezdtük vadul tolni a kerékpárt a kislánnyal együtt a kereszteződés felé. A bicikli elkezdett nagyon gyorsan haladni és ezt a tulajdonosa nem akarta, ezért mindent elkövetett, kézzel, lábbal, fékezett. A bicikli kerekei már rég nem forogtak, de Mi vad dühvel és elszántsággal toltuk azt tovább. Az úttestre lehullott faleveleknek köszönhetően a kerékpár, mint egy szánkó csúszott tovább. Az Emőd utca felé félúton járhattunk, amikor a fejemben egy furcsa gondolat fészkelte be magát. „Mi van, ha most jön a 34-es busz az Emőd utcában és Mi………..”, gondolatban csak idáig jutottam és azonnal cselekedtem.  A hírtelen megállásomat a két rosszcsont társam nem értette, de mint általában mindig most is követték a példámat. A biciklit azonnal sietve elkezdtem visszafelé húzni. A társaim ezt érezve Ők is ekként cselekedtek. A kislány szabadulni akarván tőlünk a fékeket felengedte és vadul beletaposott a pedálokba. A helyzetet így utólag patthelyzetnek mondanám, mert a bicikli nem mozdult, egyhelyben állt. Az Én aranyos választottam ezt látva leszállt a nyeregből és mindkét kezével elengedte a kerékpárjának a kormányát.

-       Tessék. Menjetek vele egy kört. – mondta könnyes szemekkel.

 A dolog innentől kezdve már más színezetű fordulatot vett. A két társam azonnal ott hagyott és bűnbánó arccal vissza vánszorogtak a táskáinkhoz. A biciklit még mindig a bal kezemmel fogtam, hogy ne dőljön el és lehajtott fejjel csak ennyit tudtam kinyögni.

-       Ne haragudj. Én nem tudok biciklizni. –

 A kislány ezek után szó nélkül nyeregbe pattant és eltűnt a szemem elől a délutáni fénylő napsütésben. A másnap délelőtti események már nagyon gyorsan peregtek. Az iskolánk igazgatói irodájában elég sűrűn vendégeskedtem ez idő tájt. Az irodába lépve ahol a két társam már mindent bevallott nekem már csak a megerősítés a helyeslés ténye jutott. Az igazgatói rovó, amit mind a hárman kaptunk számomra elég megszokottnak volt mondható. A kis ellenőrző füzetem erről sokat tudna beszélni. Az igazgatónőnk a társaimat elengedte csak engem, mint főkolompost tartott vissza. A mondatot, amit mondott már többször hallottam tőle.

-       Ez volt az utolsó és aztán kicsaplak. – mondta, de a hangjából éreztem, hogy most komolyan is gondolja.

  Az akkori kislányok közül, ha valaki magára ismerne a történetben, ne tegye, mert a kis piros biciklis kislány odafent vár rám és valószínű majd ezt mondja nekem.

-       Nos. És most már tudsz biciklizni? -     

---

Részlet: A "Családregény"-ből.

 google-site-verification: google5fd31934c6b05fb8.html

google-site-verification=Xb3tFEnqyTjgEzmiHyDGJ6jaY_YEY9OXmJGYUAfBdA8

google-site-verification=Xb3tFEnqyTjgEzmiHyDGJ6jaY_YEY9OXmJGYUAfBdA8

 

Oldal: A piros biciklis kislány
ÓBUDA ELTÜNT ŰZEMEI - © 2008 - 2024 - obudaifutomu.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat