Volt egyszer egy cserépgyár,

     Részlet: A "Családregény"-ből.

„A múlt az a fránya múlt csak az ne lenne „hányan, de hányan mondhatták már ezt az emberiség történetében. A múltat és az ott történteket nagyon, de nagyon sokan szeretnék eltörölni vagy esetleg megváltoztatni. A kommunizmusban nekünk, fiataloknak azt kellett énekelni „a múltat végkép eltörölni” igaz soha nem volt kommunizmus, de olyan jó ezt leírni meg mondogatni. A megváltoztatás hihetetlenül jól sikerül egyeseknek, mert addig-addig mondogatják, hogy így történt, amíg saját maguk is elhiszik a régen történteket. A múltról mesélők azt mondanak, amit akarnak, hiszen minden történésről nincsen írásos bizonyíték. Az írásos bizonyítékok, ha léteznek is mindig jól elvannak zárva az egyszerű halandók elöl. Az is nagyon érdekes, hogy a régen megtörténtekről olyanok beszélnek lelkesen, akik ott sem voltak, amikor az események lezajlottak. Az ilyen hamis proféták mesemondók miatt történhetett, hogy a régi cserépgyárnál /Budapest III. kerület Mészkő utca / kifüggesztett emlékezés olyan amilyen. Az emlékező egy dolgozó még a nevét sem adta az általa elmondottakhoz. A valóság sajnos olyan, mint az élet mindig más arcát mutatja nekünk. A Régi Tégla/Cserép gyár, ami a Budapest Péter hegyi dűlőben 1904-ben épült és 1980-ban teljes elbontásra került, talán megérdemli azt, hogy olyanok emlékezzenek és beszéljenek róla, akik ott születtek és ott élték szegénységben/gazdagságban mindennapjaikat.

 

Óbuda északi szegletében, az Ürömhegy, Aranyhegy, (akkor Békásmegyerhez tartozó) Csillaghegy közötti Péter hegyen / igazándiból Péter hegyi dűlő / (jelenleg Mészkő u. 13-15.) 1904-ben kezdte működését az LBH Agyagáru és Gőztéglagyár (LBH = Lenarduzzi János, Bell Miklós, Horváth József tulajdonosok). A következő évben azonban a céget már felszámolták,  és 1906-ban  megvásárolta a terjeszkedő Újlaki Téglagyár. A csak tetőcserépgyártásra berendezkedett gyár LBH – Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. néven működött egészen az 1916-os leállásig. A későbbi térképeken, mint  „Major” vagy „Régi téglagyár” szerepel, a ’1980-as években törmelékkel magasan feltöltötték, ezért beépíthetetlen.

 Az 1916-os leállás után a két „hitni” szárító átépítésre kerültek. A száritokat úgy alakították át, hogy sok kis szoba, konyhás lakás elférjen bennük. A lakások építésének éveire Én is csak következtetni tudok, mert azok az első lakok, akik birtokba vették ezeket, soha sem beszéltek nekünk, unokáknak erről. Az el alakú hitni szárító lehetett az első, mert ezt még tégla, burkolattal látták el. Az egyenes téglalap alakú szárító már a szobákban hajópadló burkolatot kapott. Az Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. 1906-ban nem csak az LBH Agyagáru és Gőztéglagyárat vásárolta meg, hanem a csillaghegyi Árpád-strandfürdő felé eső részen (jelenleg Pusztakúti út 7. alatt lévő) téglagyárat is. Az alapító Schlesinger Adolf 1894-ben  társult be a Péterhegyi Téglaipar Rt-be. A jól felszerelt és épületeiben logikusan elrendezett gyár jól fejlődött, 1896-ban iparvágányi összeköttetést teremtett a szentendrei HÉV-vel. A millenniumi építkezések  lecsengése azonban a századforduló után veszteségessé  tették a gyárat. A gyár 1906-után Péter-hegy–Nagybátony–Újlaki Téglagyár néven működött tovább. Az 1948-as államosításkor Csillaghegyi Téglagyár néven önállósult, majd 1963-ban a Budai Tégla- és Cserépipari Vállalat 6. sz. gyáregysége lett. 1988-ban szűnt meg, a helyén később lakótelep épült. Az LBH – Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. 1916-os leállása után a Péter-hegy–Nagybátony–Újlaki Téglagyár vezetői dönthettek úgy, hogy a munkaerőhiányt vidékről feljövő munkásokkal oldják meg. A munkásaikat a megszűnő leállított cserépgyárban épített szoba, konyhás lakásokban helyezték el. Az sem egyértelmű és világos, hogy a tovább működő téglagyár mellett kialakított munkás lakótelep vagy a cserépgyári / ma már így mondanám szegényes / lakások mikor épültek és melyik épült előbb. Az első világháború árnyékában / az Osztrák-Magyar birodalom háborúban áll / ezek a döntések óriási jelentőséggel bírnak. A most élők el sem tudják képzelni micsoda kincset jelentett egy ilyen munkáslakás az első világháború után. A helyzet a második világháború után sem változott. Az eset, amit volt szerencsém átélni az ötvenes években történt. Az egyik lakást a régi el alakú szárítóban az ott lakó sok-sok havi fizetési összegért cserébe játszotta át az új lakónak. A lakásokat eladni nem lehetett, hiszen ezek a gyár tulajdonát képezték. A Cserépgyári / sokat gondolkoztam minek nevezzem / „telep” a Péter hegyi dűlőben a maga elzártságával, elszigeteltségével kuriózumnak számított még a hatvanas/hetvenes években is. Az idegeneknek a cserépgyár területén sok keresni valója nem volt. Az itt élő fiatalok erről kellőképpen gondoskodtak. Az Én esetem elég speciálisnak számított, mert az itt élő nagymamám és rokonaim miatt nyugodtam járkálhattam a cserépgyárban még úgy is, hogy nem itt születtem és éltem. A helyzetem a Csillaghegyi Tégla gyárra is igaz volt, mert itt élt a nagybátyám az egész családjával. A cserépgyári telep építésekor a kezdeti években a higiéniai szempontok nem igazán voltak elsődlegesek. A lakásoktól távol kialakított WC sorok / több pottyantós is létezett / egészen a telep elbontásáig álltak. A vízellátást egy kerekes kúttal oldották meg, amit valamikor az ötvenes/hatvanas években egy nyomókútra cseréltek. A kerekes kút valószínűleg a gyár építése előtti időkben az ott lévő és működő majorságot látta el vízzel. A hatvanas hetvenes években a lakok részéről elkezdődött egy beruházási hullám. A dolgot így utólag nem mondanám meglepőnek, hiszen ma már tudott dolog, hogy a kommunisták Kádárral az élen 1964. után enyhítéseket szociális intézkedéseket, szavaztak meg. Az országunk Magyarország megítélését próbálták ezekkel az intézkedésekkel jobb színben feltüntetni. A Cserépgyári telep lakói ezekben az években sorra / futótűzként / az életkörülményeiket javító átépítésekbe kezdtek bele. A munkahelyükre a Csillaghegyi téglagyárba sorra érkeztek az építőanyag igénylések. Az anyagok Cserépgyárba való szállítását rendre / szinte mindig / Hudák Jani bátyánk intézte a nekünk, gyerekeknek oly hatalmasnak tűnő dömperével. A Hudák János hatalmas termetével ikonikus, meghatározó személynek számított a telepen lakok szemében. Jani bátyánk született Cserépgyári- ként / nekem még azt is elárulta, hogy 1956-ban bevitték az Andrássy út 60.-ba és jól elverték / a Csillaghegyi téglagyárban a bányában dolgozott, mint sofőr. Jani bácsi és a felesége Irénke néni / Bures Irén / a régi soron / most már csak így írom / a nagymamám Borsi Jánosné mellett laktak. A fiatal Hudák házaspár gyermekáldás nélkül élte mindennapjait. A kapcsolatuk nagyanyámmal és az egész családjával, sokkal szorosabb volt, mint úgy általában a cserépgyáriak kapcsolata egymás között. Az 1956-os forradalom után elég sokáig az „oly távol van hazám” kezdetű / akkor ez be volt tiltva és csak a szabad Európa rádió játszotta naponta többször / slágert kellet elénekelnem és mindig kaptam tőlük egy csokoládét. A kapcsolatunkra jellemző, hogy Irénke néni még akkor is, amikor már Ők is meg a nagymamám is az új sorra költözött, ha meglátta anyámat ezt mondta „Juci ad nekem a Sandrót neked még így is marad kettő gyereked”. Az Én édesanyám ilyenkor csak mosolygott és csak annyit mondott mindig „mit kezdenél vele, olyan, mint az ördög”. Az Irénke néni egyébként a hetvenes években a feleségemmel együtt dolgozott a Csillaghegyi Lenáru Gyár bölcsődéjében. A Cserépgyári telep arculata a hatvanas/hetvenes években teljesen megváltozott. A szoba konyha elé szinte mindenűt egy hosszú zárt veranda került. A veranda lett a konyha egy közös élettér / ide a vizet is bevezették / így a régi konyha új funkciót kapott szoba lett belőle. A lakókat még az sem zavarta és riasztotta el az átépítéstől, hogy a szobákba a fény csak a verandán keresztül érkezett. A régi szoba és konyha ablakok természetesen megmaradtak. Az a terv, ami először elég jónak tűnt, hogy lerajzolom a két szárító összes lakását és beírom az általunk / az emlékezés nagyon nehéz dolog / ismert lakók neveit a lakásokba úgy járt, mint a Cserépgyár 1916-ban, csődöt mondott. A kezdeti lelkesedés elszállt, amikor kiderült, hogy a keleti/nyugati vagy az északi/déli oldalon szemben lévő lakások nem egyformák a méreteik nem egyezőek. A legjobb egyik példa erre az új soron / egyenes szárító / a nyugati oldalon a Bukóék lakása vagy a szintén itt lévő Veres/Borsi lakás. Az évszám szintén nem ismert, hogy az itt élők mikor is kezdték el a szabad terület foglalásokat. Az emlékeim szerint Én már az ötvenes években találkoztam ezekkel a jelenségekkel. A kiragadott példa, amin keresztül megpróbálom ezt a hozzáállást viselkedést érzékeltetni az egész telepen jellemző volt. A kezdeti időkben / gondolom / csak a lakásúkkal szembeni területet kerítették be és virágoskertként használták azokat. Aztán később már az élelmesebbek tovább növelték a bekerített területeiket úgy, hogy egy széles utat hagytak a kiskertjük és az új elkerített terület között. Az így kialakított elkerített telkek között még külön utakat is hagytak a lakok, hogy a lakásokból a közös WC sorok könnyen megközelíthetőek legyenek. A legjobb példa a nagymamám éké, aki ekkor már az új soron lakott együtt a nagynéném családjával. A lakásukkal szembeni külön elkerített telekrész időről időre változott. Az épületek megépítésének sorrendjére ennyi év távlatából már nem is emlékszem. Az elég nagy / ma is nagynak számítana / bekerített kertben nyári konyha, disznó/baromfi ól, tüzelő tároló és egy WC is megépítésre került. Az unokanővérem az 1972-es esküvője után a nyári konyhában élt az egész családjával együtt a Cserépgyári telep elbontásáig. A telep azon lakói, akik a / soha senki nem tudta pontosan hol a telekhatár / telekhatárhoz közel laktak sem jártak el másképpen csak nekik nem a virágoskertjükkel szemben, hanem esetenként jóval távolabb jutott gazdálkodásra vagy egyéb teendőkre terület. A régi soron lévő lakások déli oldala / Mészkő utcára néző / és az új sor keleti oldalán lévő lakok jártak így. A Cserépgyár összes lakója tiszteletben tartotta a lakótársa által elkerített kerteket még akkor is, ha az esetleg nem volt bekerítve csak karokkal jelezve. A telep / a régi gyár / területének végét egyébként sok helyen lícium bokor jelentette. A bokrok az otthagyott, elhagyott agyagkupacokon, agyag meddőkön is idővel eluralkodtak. A gyerekek / köztük Én is / imádtunk ezen, bokrok között bujkálni. A telep keleti oldalán az ingyen kerítésen túl / az Én időmben / az Óbuda TSZ, kukoricása / szinte mindig / húzódott egészen a Pusztakúti útig. A Cserépgyár lakói szinte valamennyien a kukoricásban / már a beszántás után kitaposták / kitaposott gyalog ösvényen közlekedtek. A torony irány egyenest elvet követték. A munkahelyűkhöz és Csillaghegy központjához is ezen a keskeny csapáson közlekedtek esőben, hóban, sárban. A kettesnél kezdődő gidres-gödrös bekötő utat csak akkor használták, ha Rómaifürdő vagy Óbuda felé volt dolguk. A kettes Cserépgyár úgymond kapuja a nevét a kétlábú villanyoszlopról kapta, amely a Pusztakúti út és a Mészkő utca találkozásánál állt. A volt gyár nyugati oldalán túl / állítólag magán kézben voltak / hosszú egészen a fenyves erdőig tartó szántóföldek húzódtak. A földek és az erdő között a válénak / így utólag gondolom az Angol „valley” völgy / nevezett egészen a Pusztakúti útig tartó keskeny, de jó mély szekérút, húzódott. Az elején kikövezett később már csak tiszta agyag úton lehetett megközelíteni az erdő alatt / a hatvanas években egyre több / lévő hétvégi telkeket és kisházakat. Az utat Én gyerekként a nagynéném férjével Veres Miska bátyámmal a bátyám keresztapjával együtt próbáltam szélesíteni és egyenessé varázsolni több kevesebb sikerrel. A megbízást Miska bátyám az öreg erdőkerülőtől / nekem így mondta / a Kovacsicstól kapta. Az emlékeim szerint ezt a munkát is, mint oly sok másikat is itt Cserépgyárban unalmasnak és fárasztónak tartottam. A bányatóban / „banyesz” csak így hívtuk / való fürdést meg a napozást sokkal fontosabbnak hittem. Az 1930-as években még az édesanyám is dolgozott a Kovacsicsoknál, mint napszámos. A Cserépgyár északi határa / csak találgatok / a váléi út lehetett vagy esetleg az agyagbánya gödör felső része. Az elhagyott bányát később teljesen elárasztotta / állítólag az oldalában és az aljában is forrás volt / a víz. A bányatóban még mostak is az itt lakok. A hatvanas évektől már csak fürdésre használtuk valamennyien, mert hát ingyen volt. A csóró melós csapatnak nem igazán telet arra, hogy a gyerekeiket minden nap befizesse a csillaghegyi strandra. A tesóimmal Én ingyenesnek számítottam a Rómaifürdői napközis táborban is. Az Északi határ azért kérdéses számomra mert a bányató felet / nekem a rokonaim így mondták / a váléig tartó földterületet az Óbuda TSZ-től bérelte a bátyám keresztanyja a nagynéném. A minden évben kukoricával beültetett elég nagy területen még Én is kapáltam, mondanom sem kell nem nagy lelkesedéssel. A telep déli határa a Mészkő utca / gyerekként soha sem tudtam, hogy így hívják / volt. Az utca túloldalán magánházak álltak. Az egyik ház lakóira a Ravadics családra, akik a régi soron lakó nagymamámmal szemben laktak, meglehetősen jól emlékszem.

 

Élet a Cserépgyári „Telepen”

A cserépgyárban lakok érzéseiről, életéről, mindennapjairól írni nagyon bizarr és meglehetősen nehéz feladat. Az első lakok, akik közül még elég sokan éltek, amikor Mi unokák ott tébláboltunk körülöttük nem igazán beszéltek nekünk a gondjaikról a múltban történt életüket nagyban befolyásoló viharokról. A nagyszüleim és gyerekeinek élete, valamint az a számos rokoné, akik szintén Cserépgyárban éltek, nagyon jó példa erre.  Az édesanyánk anyjának a Gombás családnak a történetét csak elmondások alapján ismerem. A nagymama Borsi Gombás Julianna 1893-ban született. A családjáról vajmi keveset mesélt, bár kit is kérdeztem a rokonok közül senki sem tudott segíteni. A Cserépgyárban lakó nagymamánkat Mi az unokái mind a heten imádtuk. Az egyetlen élő nagyszülém, aki mellett elég sok időt töltöttem szinte alig mesélt magáról. A múltban történtek számára is és az édesanyám számára is csak bajt jelentettek. A rengeteg kellemetlen emléket nagymama elakarta temetni magában nem tartotta érdemesnek felidézni azokat. A véleményem így utólag az, hogy a nagymama csak a mának élt, úgy csinált / nem biztos, hogy tudatosan / mintha a múlt nem is létezne. Az életéről soha sem kérdeztem így nyugodtan írhatom, semmit sem tudok, róla pedig akkor ott gyerekkoromban azt hittem nagyon jól ismerem. Az a kevéske adatot, ami megmaradt inkább a gyermekeitől anyámtól és a húgától ismerem. Az alföldön, Mezőtúron született és nagy valószínűséggel itt is nőt fel. Az egyetlen lány testvérével Gombás Rozáliával együtt feljönnek Budapestre szolgálólánynak / száraz dajka / és itt ismerkedik meg a nagypapával. A vele történtek ismerete nélkül csak találgatni tudok, csak a fantáziámra támaszkodhatom. A sok nem tudom, esemény közül a leglényegesebbeket említem. A házasságukkal, kapcsolatosan semmit sem tudok leírni. A nagypapa valamikor 1936.-ban meghal egy balesetben / a kazán tisztítása közben ráengedik a gőzt / Újpesten a bőrgyárban. A nagymama hét gyereke közül három maradt életben. Az sem egyértelmű, hogy a nagymama mikor került Cserépgyárba a nagypapa halála után vagy esetleg együtt jöttek a legöregebb „hítni” szárító soron lévő szobakonyhás lakásba. A Borsi nagymamám később összeköltözött a legkisebb lányával és annak a családjával. A legkisebb lányának a férje a Veres család feje a Miska sokat kocsmázott és ilyenkor a nagymama nagyon sokat idegeskedett. A Borsi nagymamám az életének a jelentős részét a Csillaghegyi téglagyárban és a Cserépgyárnak nevezett / ma úgy hívnánk lakópark, a helyén ma a szemét tetején egy játszótér áll / telepen élte le, itt is halt meg. A Rákosi érában sokszoros Sztahanovista / A sztahanovista mozgalom (Sztahanov-mozgalom) Alekszej Grigorjevics Sztahanov követőinek az egész Szovjetunióra, illetve a kommunista országokra kiterjedő tömegmozgalma. Célja a szocialista munkaverseny létrehozása, azaz az egyes munkások önálló kezdeményezésekre törekvése, a munka ésszerűbb megszervezése, a teljesítmények fokozása, a gépek teljesebb kihasználása, és a fejlettebb munkamódszerek átadása volt / kitüntetést vehetett át. A munkahelyeiről nem sokat mesélt azt is a nagynénémtől tudom, hogy a téglagyárban a présgép mellett dolgozott és a normán felüli teljesítményeiért kapta a kitüntetéseket. A fia a Jani bácsi / Borsi János a nagybátyám / és a lánya a nagynéném is a téglagyárban dolgoztak egész életük során. A Cserépgyári élet az ott átéltek / a csórók miliője / nemcsak a nagymamát, hanem minket is / legalább is rám nagy hatással volt / teljesen megfertőzött és az életünket nagyban befolyásolta. A Cserépgyárba / ahogy Mi mondtuk a kettesen túlra, a nevét egy kétlábú villanypóznáról kapta, ami a mai Mészkő utca elején állt / idegennek nem nagyon volt érdemes bejönnie, mert porul járt, de ez igaz volt a Téglagyár területére is. A nagymamánk és a rokonok miatt Mi unokák úgy mozogtunk ezeken a külvilágtól elzárt területeken mintha ott élnénk. Az ott élők közül soha senki nem bántott minket, hiszen ott mindenki mindenkit ismert és nagyon jól tudta ki kicsoda. Az emlékeimben nagyon tisztán él az a kép, amikor a nagymama nem egyszer kiált a ház elé és hangosan kiálltja Manyika, Gyurika, Sanyika. A nagymama nem véletlenül csinált így hisz akkor még nem volt mobiltelefon és nem tudott utolérni minket, akik bizony nagyon sokszor elcsavarogtunk és eszünk ágában sem volt lejönni a fenyves erdőből ahol nagyon jól éreztük magunkat. A nagymamánk hangját még az erdő túl oldalán / ma Ürömi új lakótelep / is lehetett hallani. A nagyink, ha késve mentünk hozzá nagyon megtudott szidni. Az aggodalma nem volt alaptalan, hiszen az egyik gyermekét pont a hegyen történő / úgy tudom játék közben a haverok rálökték egy kiálló fatuskóra és felszakadt az egész hasa / miatt veszítette el. A nagymamát a Cserépgyári telepen mindenki tisztelte és szerette, őslakosnak számított ott. A nagymama által nevelt disznók levágásakor / ez általában év vége vagy a következő év eleje / összegyűlt az egész Borsi família. Az Én szerepem ilyenkor / gyereknek Én voltam a legkisebb és talán ezért, de később mikor már megnőttem akkor is így maradt / a vízhordásban nyújtott hatalmas teljesítményben ki is merült. A rengeteg hozzáértő mellett nem sok mindent kellett tennem. A disznóvágások állítom mindnyájunkban, akik ott részt vettünk a mai napig kellemes emlékek. Az a klasszikus kép, ami többünknél is fellelhető, amikor valamilyen névnap vagy talán születésnap / szerintem a nagyié volt / alkalmával a nagymama ül középen és Mi mind a hét unokája körülötte vagyunk elég kedves emlék mindnyájunknak. A másik ilyen kedves felejthetetlen emlékem, amikor a nagymama a zsebkendője sarkából /a zsebkendő sarkába csomó segítségével aprópénzt tett, mert hát ugye itt tartotta az aprót / aprópénzt vett elő és adott nekünk egy kétforintost fagylaltra. A Cserépgyár távol esett minden civilizációtól a szélén lévő vegyes kisbolt jelentette a külvilággal a kapcsolatot. A két presszó a Mátyás királyút 16. „Piskóta” meg a Szentendrei úton a mozi melletti nagyon messze esett Cserépgyártól, Mi mégis felkerekedtünk és lelkesen indultunk fagylaltért. A nagymamát Én, mint a legfiatalabb unokája idősebb korában ismertem meg és így is él az emlékezetemben. Az hogy milyen volt fiatal korában egy nála lévő fényképről derült számomra csak ki, amin együtt volt látható a testvérével, a Gombás Rozáliával. A mai napig emlékszem rá, a mindig fonott hosszú ősz hajára és a kedves mosolyára. Az érzéseiről soha nem mesélt legalább is nekem semmit. A bajairól és a fájdalmairól, amik biztosan nem kis számban lehettek főleg mikor már a nyolcvanat is elhagyta szerintem senki sem tudott. A halálát epebántalom / epe gyulladás / okozta. A halállal is elég hosszú csatát vívott nem adta könnyen magát elég sokáig tartott, amíg elment. Az utolsó napjára egészen jól emlékszem. Az ágyban feküdt / nem tudom miért voltam Cserépgyárban / már nagyon rossz állapotban volt. Az unokáit szólongatta minket hívogatott. A halála előtti mondatai közül egy különösen megfogott, amikor azt mondta – látod kis unokám ennyit ér az egész, illúzió az egész élet -. Az egyetlen nagymamámat, akit ismertem személyesen is 1975.-ben az Óbudai temetőbe temettük el. Az összes unokája jelen volt a temetésén. Édesanyám: A születési dátuma 1921. de, hogy melyik hónap és melyik nap nagyon szégyellem, de nem tudom. Az Ő születésnapját mi otthon soha sem ünnepeltük meg. A dolgot most ennyi év távlatából nagyon szégyellem, de akkor nekünk ez teljesen természetesnek tűnt. A szegénység vagy valami más lehetett az ok ennyi év távlatából a választ nagyon nehéz megadni. Az Én és a testvéreim születésnapi ünnepléseire sem emlékszem igazán, ha csak nem az történt, hogy ilyenkor anyánk valami finomat főzőt az ünnepeltnek. A Borsi családról nekünk semmilyen irat még anyámról sem kerül a kezeinkhez. Az ezzel kapcsolatos iratok vagy elvesztek, vagy esetleg Jani bácsinál anyánk bátyjánál léteztek valamilyen formában. Az édesanyám szülei Gombás Julianna és Borsi János. Anyám azért kapta nagyanyámról a nevét, mert az anyja első gyermeke az Ő nővére Rozál már csecsemő korában meghalt. A nagyanyám anyámmal együtt hat gyermeket nevelt egy szoba konyha falikút lakásban, Cserépgyárban. A falikúttat persze csak viccnek írtam, mert vízvezeték a lakásokban sokáig nem is létezett. A közös kút Cserépgyár közepén állt egészen az 1980-as években bekövetkezett Cserépgyári telep lebontásáig. A három hosszú cserép szárító szaknyelven / Hitni / lett befalazva és szoba, konyhás lakásokká átalakítva. A közös WC-ék egészen a lebontásig álltak. Az emlékeim szerint egy WC-re több család jutott. Az édesanyám a gyermekkoráról sohasem mesélt nekem. Azt a keveset, amit később már, mint gyermek az egyik Cserépgyári barátnőjétől hallottam nem igazán tudtam hova tenni. A barátnőjével, Csicsai nénivel, / Watzinger lány / aki szintén Cserépgyárban született egy nagy, családban és együtt sok időt töltöttek még táncolni is közösen jártak. A Csicsai néni későbbi férje Jenő bácsi / Csicsai Jenő fodrász / először anyámnak udvarolt és csak később mikor látta, hogy apámmal szemben nincs esélye kérte meg anyám barátnőjének a kezét. A két család főleg mi gyerekek nagyon jóban voltunk. A Csicsai gyerekek heten voltak testvérek ezért teljesen természetesnek tűnt, hogy mind a hármunknak Jóska Gyuri és nekem is jutott egy osztálytárs belőlük. Az édesanyám szűk egészen kevéske történeteiből tudom, hogy Ő, is mint mi a Keve utcai általános iskolába járt, mint kisdiák. A mostani nyomozásaim alapján tudtam csak meg, hogy nagy valószínűséggel a két első osztályt az Emőd utca 54-ben / magánház három tanuló szoba az épület ma is áll / kezdte, mert a Keve utcai / Keve u 41. / községi általános iskola csak 1929.-re készült el. Az édesanyám hat elemi osztályt végzett, de hogy milyen eredménnyel azt sajna nem tudom, hiszen soha semmilyen okirat nálunk nem létezett kivétel az apám és közte lévő szerelmes levelezést, ami persze már felnőtt korában történt. Az elemi iskoláinak elvégzése után nagy valószínűséggel elment dolgozni a XIII. kerületi Kender-Juta és Textilipari Rt.-hez. A gyárat Osztrákok alapították 1883.-ban Kender-Juta Textilgyár néven. Az érdekes ebben az, hogy a későbbi Kender-Juta és Textilipari Rt. nevét pont abban az évben 1921.-ben kapta, amikor édesanyám született. Az Ő elbeszélése alapján azt is tudom, hogy nagyon korán kelt, mert gyalog járt a Mocsáros dűlőn keresztül ahol keskeny pallókon /Schäffer tanya / ment át egészen az északi összekötő vasúti hídig. A hídon keresztül a Dunán átkelni gyalog nem lehetett kellemes élmény télen. A hídtól a Váci úton viszont már nem kellet sokat mennie a gyárig. A hídon, mint gyerek együtt is sokszor átmentünk gyalog, amikor az Újpesti piacra kísértem anyámat vásárolni. Az Újpesten élő Borsi rokonokkal / anyám unokatestvérei lehettek / itt többször is találkoztunk, de anyám, ha jól emlékszem soha nem beszélt róluk. A gyárban a fizetése huszonhét később harminc pengő lehetett hetente, ami akkor nem tűnt soknak, de kevésnek sem mondható. Az akkori dal szerint havi kétszáz fixszel az ember könnyen viccel. A Kender-Juta után a közeli / Papírgyár u a HÉV mellett/ Papírgyárban helyezkedett el. Az évszámot, hogy ez mikor történt nem tudom, csak következtetni lehet, rá mert ez a gyár 1912-ben alakult azbesztcement gyártásra és csak 1934-töl kezdett el kartonpapírt gyártani szalmából. Az Én véleményem szerint édesanyám az 1930-as évek végén vagy a 40-es évek elején kezdett itt dolgozni. Az apámhoz írt levelek már erről a gyárról szólnak. A gyár közelsége / Cserépgyárhoz nagyon közel volt/ miatt meg persze apám családjának közelsége miatt anyám jól érezte magát itt. A leveleiben még arról is beszámol mikor egy csapágy kigyulladt a gépen és nem kellett dolgozni, menniük vagy mikor munkaszolgálatos zsidókat / hercegek, grófok, mérnökök, gyárosok, / állítanak munkába és senki nem akarja Őket tanítani, segíteni csak Ő. A levelek, amiket apámhoz ír, amikor az katonai szolgálatát tölti nagyon csapongóak mai fejjel szinte már egy kicsit bizarrak. Édesanyám és jó apám akkori kapcsolatát ma már utólag nem lehet megítélni, hiszen az akkori kort / erkölcsök, körülmények, résztvevők, / nem áll módunkban teljes egészében ismerni. A következő gyár ahová belép és munkát vállal / itt áll munkaviszonyban egészen nyugdíjazásáig / a Csillaghegyi Lenárugyár. A gyárat 1920-ban alapítják Műgyapot és Vattagyár Rt. néven. Az 1925. évben Salzmann úr megvásárolja, és csak ekkor kezd el szöveteket gyártani. A gyárnak az idők során sok neve és tulajdonosa lett. 1952-ben államosítják 1963-ban a neve Lenfonó és Szövőipari Vállalatra változik. A gyár Csillaghegyet és Rómaifürdőt elválasztó Kalászi úton régen Szatmári utca / valamikor ez volt Budapest határa / állt, ma lakópark van a helyén. Az évszámot nem ismerem, mikor anyám elhagyja a Papírgyárat és belép a Csillaghegyi Lenárugyárba. Az apámmal történő esküvőjének az idejét sem tudom, hiszen az esküvőjükről soha sem beszélt, ami a történtek után egészen érthetőnek tűnik. A munkahely változásnak az esküvőjük után / valószínű ez 1945.-év, mert Józsika 1946-ban születik / valamikor a negyvenes évek vége vagy az ötvenes évek elején kellett történnie. Az viszont sokat mond, hogy anyai nagyanyám elbeszélése szerint mikor Gyurka bátyám megszületik, és a keresztszüleinek választott Csillaghegyi Lenárugyár igazgatója és felesége meglátogatják apám nincs otthon. A bátyám keresztapja kérdezi anyámat – hol az Én komám a Józsi – anyám csak annyit válaszol – elment síelni – ez a történet elég sok mindent elárul. A nagyanyám azt is elmesélte, hogy apám a Józsi bátyám születése után már nem akart több gyereket. A György bátyám születését úgy próbálta megakadályozni, hogy egy egész kosár pengőt vitt a bábaasszonynak. A bába megtagadta a kérését nem volt hajlandó anyámon elvégezni az ilyenkor szokásos abortuszt. Az nem derült ki, hogy miért talán kevesellte a pénzt, hiszen tudva levő negyvenkilencben ekkor hihetetlen nagy infláció folyt, éppen vagy ami inkább hihető félt a börtöntől. A híres Ratkó korszak / Ratkó Anna népjóléti majd családügyi miniszter / pont akkor kezdődött. Az abortusz törvény értelmében mindazok, akik ezt végzik vagy segédkeznek benne börtönbüntetésben részesülnek. A történet alapján egészen világos édesanyám nagy valószínűséggel az esküvőjük és a közös lakásbérlésük után helyezkedett el a Csillaghegyi Lenárugyárban. A Gyurka bátyám keresztszüleinek a nevét sajnos nem tudom, / valószínű Oroszok voltak, mert a gyárat akkor egy Orosz parancsnok vezette / csak annyit, ezt is jó anyámtól, hogy 1956-ban disszidáltak Izraelbe. A gyár 1952-ben történt államosításának előszele lehetett talán az ok vagy talán a gyár közelsége a munkahely váltásnak, nem tudni. A születendő gyermekekkel abban az időben csak két vagy jó esetben hat hetet lehetett otthon maradni. A születés után a gyerekeket azonnal bölcsődébe majd később óvodába adták. Az Én esetemben, mint újonnan született csecsemőre Cserépgyárban Lauróné vigyázott, mert az anyai nagyanyám még aktívan dolgozott a Csillaghegyi Téglagyárban.

Én és Cserépgyár: A cserépgyári gyerekek élete, mint általában az életben lenni szokott állandóan változott. Az Én esetemben az itt átéltek, emlékek a rosszat a jótól elválasztó mezsgyére sorolhatók. A visszaemlékezés által felidézhető események nálam az ötvenes évek közepétől kezdődtek. A nagyinkat mind a hárman Én és a két bátyám is sűrűn látogattuk. Az ott átélt események, nyugodtan leírhatom mind a hármunkban mély nyomokat hagytak. A későbbi felnőtt életünk meghatározói lettek. A kisbolt előtt nap, mint nap gyülekező többi cserépgyári gyerek nevében viszont nem áll módomban nyilatkozni. Az igazán természetes, hogy az ott élt lányoknak, fiuknak, mindegyikőjüknek megvan a saját emléke és története. Az is természetes, hogy így utólag általában a jó emlékekre szeret visszaemlékezni mindenki. A rossz emlékek idővel tovaszállnak, mint ősszel a gólyamadár. Az Én esetemben is ez annyira igaz, hogy amikor megpróbáltam a Cseriben átélt rossz emlékeimet összegyűjteni nem sok minden jutott az eszembe. A téli időszakban átélt emlékeim között találtam ilyeneket. A hideg a fagyos szél / akkor még télen több hónapon keresztül volt hó / jut eszembe, amikor a pogánytoronynál történt szánkózásainkra gondolok. A csapat vagy ott, vagy a hosszú Cserépgyár melletti lankás szántóföldeken szánkózott. A vékony hiányos öltözékünk miatt / nem voltak jó minőségű ruháink cipőink / sok esetben szánkózás közben a hó jéggé fagyot rajtunk, de ezt Mi akkor észre sem vettük csak otthon a nagyinál a sparhert mellett. A lilára fagyott ajkunk figyelmeztetett sok esetben arra, hogy most már ideje lenne hazafelé venni az irányt, de Mi még akkor is kitartottunk egészen a sötétedésig. A Határ úton hazafelé / Csillaghegy Rómaifürdő határáig Kossuth Lajos utca / vánszorogva a sárban, hóban fagyos szél által kergetve nagyon sokszor megfogadtam magamban, hogy legközelebb kétszer is meggondolom, mikor jövök ide Cseribe. A szánkóink általában / sufnituning / házilag készültek, mivel a szüleink nem engedhették meg maguknak, / pláne az Én csóró édesanyám, aki egyedül nevelt minket, hármunkat / hogy ilyesmiket vásároljanak. A Cserépgyárban élők közül télen csak kevesen dolgozta a Csillaghegyi téglagyárban, mert ilyenkor / fagyszünet, fagyszabadság, téli szünet, mindegy hogy írom / a gyár állt csak karbantartást végeztek. A nem tücsök gondolkodású csak a mának élő lakok sajna télen a Bauer/Karácsonyi boltban / Csermák Antal utca / felírásra vásároltak, amit bizony nyáron kő keményen törleszteni kellett. A nagy hatalmas több személyes fém szánkora, amit a bátyám keresztapja a Csillaghegyi téglagyár lakatos műhelyében készített, nagyon jól emlékszem. A domboldalon felfelé húzni nem volt egy egyszerű feladat. A pogánytorony ma már nem létezik lebontották. A bátyám 1956-ban a forradalom alatt az itt állomásozó tankok legénységétől szerezte a makaróninak nevezett jelzőrakétákat, egy fémsisakot és egy lovassági tiszti kardot. A forradalom után a kardot és a sisakot nagyon sokáig otthon a szén alatt rejtegettük, mert féltünk a következményektől. A két bátyám még télen is elment a nagyinkhoz Cserépgyárba madarászni. A hóban, sárban, fagyban való madarászást, bujkálva való lesben állást nem nekem találták ki. A meleg szobában való olvasást többre becsültem. A tavaszi, nyári, őszi Cserépgyári emlékeim már jóval derűsebbek és vidámabbak. Az igaz, hogy ezek majdnem mind ünnepnapokról, hétvégékről / akkor még szombaton is mindenki dolgozott / vasárnapokról vagy az iskolai szünetekről szóltak. A húsvéti locsolásaink cserépgyárban és téglagyárban felejthetetlen és kitörölhetetlen emlékek a gyerekkoromból. A Watzinger unokákkal együtt / akikkel nagyon jó barátságban voltunk hisz mindegyikünknek jutott közülük egy-egy osztálytárs / már kora reggel elindultunk cserépgyárba locsolni. Az egyik ilyen locsolásra nagyon is jól emlékszem / a hatvanas évek elején járhattunk / mert sikerült Cserépgyárban annyi likőrt benyakalnom, hogy amikor téglagyárba menet a Pusztakúti út szélén lévő vízelvezető árkot átakartam ugorni az árok mélyén kötöttem ki. Az édesanyánktól kapott napi egy forint / alumínium / zsebpénzből / két negyvenfilléres stolverk karamell, egy húszfilléres cukorka vagy két negyvenfilléres kifli és egy húszfilléres cukorka / vajmi keveset sikerült félre tennem, ebből nem lehetett spórolni. Az éves bevételi forrásunkat / ma így mondanám „büdzsé”/ szinte valamennyiünknek a húsvéti locsolás jelentette. Az évi 120-140 forint számomra hatalmas összegnek tűnt, akkor tájt. A vasárnapi közös ebédek Cserépgyárban a nagymamámnál ma már elképzelhetetlenek. A békés nyugodt hangulat ugyan mára már eltűnt, de Én és a párom ezt a régi kedves szokást az unokáink bevonásával megpróbáljuk visszacsempészni a monoton sivár életükbe. A mai kor gyermekei a szobáikba elbújva nyomkodják a kütyüiket és egyáltalán nem kíváncsiak a külvilág által nyújtott élményekre. A Mi esetünkben a szoba konyha / falikút sehol / kikergetett az utcára, közterekre, csapatokba összeverődve éltük a mindennapjainkat. A Ratkó korszak megtette a hatását rengeteg gyerek élt cserépgyárban. A szabadban a jó levegőn futkározva játszottunk és sokszor még este sem akaródzott hazafelé venni az irányt. Az egész világot a sajátunknak éreztük. A Cserépgyár körüli szabad területet ide értve a fenyves erdőt, is mint egy játszóteret használtuk. A bányatóban „banyesz” való fürdés sok esetben nem csak kedvtelésből, szórakozásból történt. A fürdőszobák hiánya, kora tavasztól késő őszig arra sarkalta főleg a fiatalabbakat, hogy a tóra járjanak tisztálkodni. A kánikulai forró napokon természetesen sokszor és sokan megjelentünk, hogy csak úgy ússzunk egyet a hűsítő vízben. A kitermelt agyaggödörben a tó az évek múlásával / lehet, hogy csak Én éreztem így, mert közben növekedtem / kezdett összemenni egyre alacsonyabb lett a vízszint. A tóval kapcsolatosan még azt is leírhatom, hogy az 1956-os forradalom után / állítólag / sokan beledobálták a náluk lévő fegyvereket, gránátokat, lőszereket, mert szabadulni akartak azoktól. Az események és hírek / nem számolt be róla senki / ezt később nem igazolták. Az életem során nagyon sok esemény kapcsán cserépgyár nyújtotta a helyszínt. A pénztelen szegény csórok / mint Én is / sokan még az esküvőjüket is itt tartották. A telep lebontásának híre elég furcsán hatott rám, pedig már akkor a hetvenes évek elejétől kezdve egyre ritkábban jártam cseribe a rokonaimhoz. A véleményem akkor sem és ma sem változott, sokan / az unokanővérem és családja / úgy gondolták „itt születtek és itt is fognak meghalni is „az egész életüket itt élik le. A bontás elég érdekesen zajlott, párszor megjelentem és furcsállottam, hogy mi történik. A negyven méteres sitt a tó felett és úgy egyáltalán mindenhol építési törmelék nem a jövőt jelentette. A Bartosék előtti csonka jegenyefa maradt csak mementónak mára.      

 

---

 

Oldal: Csillaghegyi Cserépgyár
ÓBUDA ELTÜNT ŰZEMEI - © 2008 - 2024 - obudaifutomu.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat