Részlet a „Családregény”- ből

               Mindenkit meg kell hallgatni.

Az Én flancos úri betegségem.

Az igazság az, hogy az emberek már nem igazán beszélgetnek egymással, már réges-rég elbeszélnek egymás mellett, oda sem figyelnek a másikra. A rohanó élet a sok kütyü-mütyür egyáltalán nem segít rajtunk. Az Én esetem viszont egészen más, mindenkit szeretnék meghallgatni, persze nagyon jól tudom ez butaság. Az emberek nagyon nagy része nem rendelkezik vizuális /fotó/ emlékező képességgel. A családunkban nekem ez a képesség megadatott, hogy miért azt nem tudom. A régi emlékek felidézésekor Én még az illető ruhájának a színére is emlékszem. Az úri huncutság nem az Én kenyerem, de sajna most mégis megtalált. A betegséget, amiről most írok iszonyúan csúnya szóval szokták leírni, emlegetni. A latin kifejezés talán-talán valamivel elviselhetőbb / legalább is nekem/acut myocardialis infarctusnak hívja az orvostudomány.

 

Az eset számomra még most is érthetetlen, a mai napig nem akarom elhinni, hogy ez a betegség leterített engem és padlóra akar küldeni. A betegség tüneteiről már hallottam, és amikor ezen, tüneteket éreztem a testemben az agyam teljesen leblokkolt. A félelem lett úrrá rajtam, nem akartam elhinni, hogy ez velem megtörténhet. A betegség megelőzéséhez szükséges összes fegyverrel rendelkeztem. A rendszeres napi reggeli futást tartottam eddig a leghatékonyabb eszköznek, de ma már tudom tévedtem. Az életem során soha nem voltam túlsúlyos. A dagadt embereket szégyen ide szégyen oda kissé lenézem, akaratgyenge embereknek tartom Őket. A cigisekről, a dohányosokról ugyanezt gondolom, igaz gyerekként Én is próbálkoztam, de az első / Mátra cigaretta/ cigarettám elszívása után hatalmasat hánytam és megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem fogok a számba venni ilyen undorító dolgot. A másik két nem elhanyagolható fegyver, amivel ez ellen a betegség ellen küzdeni lehet bizony az Én esetemben az évek során hihetetlenül megkopott és csorbát szenvedett. A fiatal korban elkövetett bűnök egyike a piálás az alkoholizálás sajna engem sem kímélt, sokszor, mint fiatal kezdő széllelbélelt úrficska a főnökeimmel együtt Dionüszosz, Bacchus isteneket éltettük és jártunk a kedvükbe. A mára megmaradt délutáni két sör /vízhajtó gyanánt/ nem tudom mit javított az Én állapotomon. A stressz, igen a stresszről sokat tudnék mesélni. A mai pontos meghatározása nagyon figyelemre méltó. A stressz eredetileg a szervezetnek az ingerekre adott nem specifikus válaszát jelölő orvosi szakkifejezés volt. Mai értelmében azonban jelentése „folyamatos feszültség” vagy „tartós idegesség”, mely rendszerint egy vagy több állandó negatív ingerre adott tartós válaszreakció a szervezet részéről. A helyzet a következő, aki városban születik, mint Én is, sokkal nagyobb stressznek van kitéve, mint azok a sorstársaim, akik vidéken születtek és ott éltek. Az életem során Én mindennap stresszes környezetben éltem csak egyáltalán nem érdekelt nem foglalkoztam ezzel. A kommunizmusban elszenvedett megaláztatás éjszakai zaklatás /Kanada, Amerika miatt/ fiatalon nem érdekelt nem számított, pedig lehet, hogy a szervezetemben ez nyomot hagyott. A stresszről alkotott eddigi véleményem elképzelésem a Szent Ferenc kórházban való megjelenésem és az ott lévő sorstársaim elbeszélései alapján kezd kicsit átértékelődni, már nem merem azt mondani, hogy a vidéki embereknek könnyebb a helyzete.  A legvégére maradt az étkezés /zabálás/ ami végül is igazán fontos és nem elhanyagolható körülmény. Az 1950-es 60-as években csak azért nem éheztünk Mi itthon ragadt rendszerellenes osztályidegen megtűrtek, mert az édesanyánk egy üzemi konyhán szakácsnőként dolgozott. Az ennivaló sohasem érdekelt, sokszor napközben, ha belefeledkezem valamibe még az étkezéseket is kihagyom. Az étkezés terén talán a Rómaiak szokásait követem nálam is az esti „cena” a fő étkezés. A reggeli forró vízben oldott instant malátakávé bele egy kicsi presszó kávé felöntve tejjel és ez így egy koktél, mellé egy valamilyen sütemény, rendszerint egy túrós táska valószínű törölve lesz. A napközbeni éhség érzet valamiért engem messze elkerül, talán az 1956-os műtétem az oka Én sohasem érzem, hogy éhes lennék. A mohón falatozókat nézve sokszor gondoltam arra, hogy mi emberek miért vagyunk kénytelenek ilyen gyakran ennyit enni meg inni. Az nekem biztosan jobban tetszene, ha ugyanúgy, mint a tevék egyszer jól tele ennénk meg innánk magunkat és ezzel levolna tudva sokáig az étkezéssel való bíbelődés.

 

A sorsomat irányító Zeusz és Themisz lányai Nona Decima Morta nagyon nem akarják, hogy végleg elhagyjam az élet színpadját. Az 1956-os műtétem során a mindig ideges Morta már az ollójáért akart nyúlni, de az édesanyja Themisz rászólt – „most még ne” -. Az 1996-os műtétem során sem engedtek elmenni pedig nagy bajban voltam. A kórházba vezető úton fejben már a végrendeletemet fogalmaztam. A párom nemegyszer viccesen mindig azt mondogatja, hogy három boszorkát lát a hátamon. A válaszom ilyenkor természetesen szintén vidám hangon –„persze Héra, Pénélope, Aprodite, a barátnőim velük beszélek meg mindent, Ők vigyáznak rám”- pedig ez így nem igaz. A Moiráknak köszönhetek mindent, de mindent, Ők vigyáztak egész életem során rám, sohasem engedték, hogy valami nagy butaságot kövessek el. Az öregséggel vívott harcom során, hányszor, de hányszor nekik könyörögtem, ha betöltöm a hetvenedik életévemet, engedjenek el, csinálják úgy, hogy futás közben essek össze és ennyi, de nem, még a halk kacagásukat is hallani véltem. Az öregséggel az öregedéssel vívott harc nem egy egyenlő küzdelem. A volt osztálytársaim, haverjaim közül sokan már menni sem tudnak, nem, hogy futni. Az kétségtelen tény, hogy Én mindig mindent jókedvűen vidáman fogadok és megpróbálok jó képet vágni mindenhez. A temetőket a temetéseket, a kórházakat szívből utálom, pedig mint a jelenlegi helyzet is bizonyítja, egyre többször vagyok kénytelen ezeken a helyeken megjelenni. Az egyik volt osztálytársam / Mi páran volt osztálytársak még üzleti kapcsolatban is álltunk/ elmenetelét egészen közelről nézhettem végig. A betegsége ugyanaz volt, mint most nekem, igaz Őt kaszabolták és a lábából kivet érrel pótolták a sérült koszorúeret. A túlsúlya mellé még cukor is járt és ezért állandóan inzulinnal lőtte magát. Az üzlet miatt napi rendszerességgel találkoztunk és elég sokszor ebédeltünk együtt. Az anyagiak a pénz már nem érdekelte csak a gyerekei miatt aggódott. Az állapota folyamatosan romlott, és amikor valamelyik versenytárgyalásra mentünk /távolabb volt csak parkolóhely/ a kocsitól alig tudott elsétálni az irodaházig. Az ötlet nem tudom már melyikünktől származott, de megkellett ígérnem, hogy elviszem Kanadába. A párja hallani sem akart erről csak miután elment jóval a temetése után mondta nekem könnyes szemmel –„elkellet volna, vigyed Őt Kanadába”-. A furcsa az, hogy a társamat nem a szíve vitte el, hanem tüdőgyulladást kapott. A Szent Ferencben nem véletlenül mondom mindegyik kaszaboltnak, hogy a tüdejükre figyeljenek nagyon.

 

Az a bizonyos esős délelőtt, amikor derült égből, mint a villám rád tőr egy olyan baj, amit a legnagyobb ellenségednek sem kívánnál. A családdal megbeszéltük, hogy a közelgő lomtalanításkor mit fogunk kitenni a házunk elé. A padlásfeljárót lenyitottam /az orvos kérdezte később mi lehetett a terhelés, talán ez/ és felmentem körülnézni, hogy még esetleg mit lehetne kitenni a lomtalanításkor. A padláson való rámolás során semmi különöset nem éreztem. Az idő előrehaladtával egyszer csak izzadni kezdtem és lekellett ülnöm egy ott lévő székre. A gyomromra fogtam az egészet és lejöttem a házban lévő mosdóba. A mosdóban kivert a víz ezért levettem a pólóm feletti pulóveremet, de sikerült könnyítenem magamon. A szuterénben lévő irodámba mentem és lefeküdtem a kanapémra, de már ekkor az egész mellkasom fájt és a két felkarom is elkezdett fájni. A félelmet, ami rám tört nem kívánom senkinek. Az agyam zakatolt és magamban mondogattam –„Béla ez nem lehet, nem lehet ez biztos csak a gyomrom” – pedig nem is Bélának hívnak. A páromnak és a lányomnak szoktam viccesen mondani, ha valami baj van –„Béla majd megcsinálja” -. A kétségbeesett önvizsgálat nem tudom mennyi ideig tartott, de még mindig reménykedtem. A fájdalom nem múlt el, sőt egyre erősebb lett. Az agyam teljesen bedobta a törölközőt, a gondolataim a világvégén jártak. A tünetek alapján nagyon jól tudtam mi ez csak nem akartam szembenézni a valósággal. A gondolatra, hogy mint egy kripli fogok „Rómcsi” / így hívjuk Rómaifürdő és Csillaghegy határát/ utcáin csoszogni, olyan ideges lettem, hogy már nem voltam képes józanul gondolkozni. A lányokat Nonát, Decimát, Mortát, kezdtem el hangosan szidni. –„miért nem visztek el most azonnal?” – motyogtam magamban. Az már nem rémlik mennyi idő múlva, végre összeszedtem magam és felmentem a lakásba a páromhoz. A hálószobában leheveredtem a franciaágyra és kértem, hogy hozzon egy lázmérőt, mert rosszul vagyok. A lázmérő természetesen azt mutatta, hogy nem vagyok lázas. A fürdőszobába mentem és szinte kihánytam mindent. A visszatértemkor kértem hozza a vérnyomásmérőt, de ekkorra már teljesen megadtam magam, tudtam mi fog következni. A vérnyomásmérő azonnal mutatta a szívritmuszavart. – „hívd a mentőket” – mondtam és becsuktam a szemem. A mentők harminc perc elteltével sem érkeztek ezért újra hívta Őket, de a telefonban a női hang megnyugtatta három perc és megérkeznek. A fiatal mentős csapat valóban három perc elteltével ott állt a kertkapunkban. A rám rakott hordozható EKG azonnal mutatta a bajt. A fiatal szimpatikus mentőorvos csak ennyit mondott miközben a nekem szánt gyógyszereket szedte össze –„akkorra a szívinfarktusa, hogy lelóg a papírról” – A páromat nyugtatgatták és mondták mit készítsen össze. A rövid ideig tartó telefonálás után már tudták hová kell engem vinniük. A mentőautóban még beszélgettünk, de a rengeteg úthiba miatt eléggé rázós utam volt egészen a Budai Irgalmasrendi kórházig. A korház őrzőjében már vártak rám. A szemüveges fiatal doktor azonnal megkezdte az érfestést. Az ápoló, aki az alaksori lovagteremnek beillő műtőbe tolt csak annyit mondott – „csak egy óra és kész” -. Az egy órából három lett és nem ment minden problémamentesen. Az orvosra és a személyzetre nem nagyon figyeltem csak arra, hogy nagyon kell pisilnem. A csapatban lévő egyik személy mindig közölte velem mi fog történni, de az idő előrehaladtával kértem a műtétet végző orvost, hadd pisilhessek. Az orvos végül is egy időre megszakította a műtétemet és engedett a kérésemnek. A szívem bal oldali koszorúerében lévő kanyarulatban a hatalmas dugulást csak fúrással lehetett eltávolítani. A szívemből jövő halk zümmögést hallva érdekes módon nem estem pánikba.  A műtéti eljárás során elhangzott szakkifejezéseket egyáltalán nem értettem csak mindvégig arra gondoltam, hogy nekem annyi és soha többé nem sportolhatok, jó, ha majd járni fogok tudni. A műtét végén ugyan kérdeztem az orvost milyen jövő vár rám, de ingerülten csak annyit válaszolt –„most nem vagyok abban a helyzetben, hogy magának életviteli tanácsokkal szolgáljak” – valami ilyesmit mondott. Az egyik személy / már nem is emlékszem rá/ az orrom alá tolt két papírt, hogy írjam alá. A két kérelemben, amit aláírtam azt kértem az egészségbiztosítótól, hogy a műtétem alatt elvégzett két eljárást, ami nem szerepel a térítési listán engedélyezze és fizesse meg.  Az őrzőbe /intenzív osztály/ toló ápolót faggattam, hogy meddig szól a munkaideje, de csak kedvesen mosolygott és így szólt –„már rég lejárt” – utólag is hálával gondolok rá. Az őrzőben az első éjszakám alatt történteket nem kívánom senkinek sem. A két felkarom már nem, de az egész mellkasom fájt. A mackós járású férfi ápolom megpróbált rajtam segíteni, és amikor mindent kihánytam a tálca alján vért vélt felfedezni azonnal orvosért ment. Az orvos az ápolómnak azt mondta erősítse meg a gyomromat. Az egészet nem értettem és ezért azt kérdeztem nem e, a műtétem alatt valamelyik ér sérült e meg, de Ő megnyugtatott, hogy csak a vérhígító miatt szivárog a vér a gyomromba. A gyomrom megerősítésére kapott injekció majd segít. Az őrző higiéniai tisztasága nagysága /nekem háromszor hármas hely jutott/ műszerezett felszereltsége jó benyomást ébresztettek bennem, igaz ekkor még nem tudtam mi vár rám itt majd később. A reggeli vizit alatt megjelent orvos csapat mindig motyogott valamit, de Én ebből semmit sem értettem. Az elhangzott és emlegetett negyvennyolc óra már réges-rég letelt és Én még mindig ott hevertem kialvatlanul az őrzőben. Az orvosaim nevét és rangját, beosztását egyáltalán nem tudtam, de ha őszinte akarok lenni magamhoz nem is érdekelt. A bejárati ajtóval szemben feküdtem és a betegeket elválasztó függöny hol elvolt húzva hol nem. Az őrzőben fekvő betegek hangos nyöszörgése, panaszai nem igazán voltak rám jó hatással. A mellettem közvetlenül fekvő beteg miatt olyan dolgokat kellett átélnem, amiket szívem szerint kihagytam volna. Az eset a harmadik negyedik nap történhetett. Az elválasztó függöny nem akadályozott minket abban, hogy beszélgetést folytassunk egymással. Az sem jelentett gondot, hogy nem látjuk egymást. A túlsúlyos szívbeteg szomszédom mindent elmondott magáról és a családjáról. A délutáni órákban arra kért meséljek a Rómaiakról meg a Hunokról. A történelmi ismereteim miatt ez nem jelentett gondot, hiszen eleget kutattam ebben a két témában. Az általam előadott halk előadásom alatt a szomszédom szép csendben elaludt. Az este hozta el számára és számomra is az elkerülhetetlen végzetet. Az ügyeletes bongyor hajú doktornő és három hű segítője megjelent és közölték, hogy mindenkit lemosdatnak. A szomszédommal kezdték. Az elválasztó függöny miatt semmit sem láttam csak idővel a betegtársam halálhörgését hallottam. A hangos üvöltözés rohangálás és egymásközti veszekedést látva és halva félni kezdtem. A profizmust és a protokollt hiányoltam, mert ezeknek semmilyen jelét nem láttam. Az egész éjszaka a szomszédom stabilizációjával, rendbetételével ment el. Az egyik üvöltöző segítő dervis ugyan rám förmedt hajnaltájt, hogy miért nem alszom. Az alvás nálam már napok óta úri huncutságnak tűnt. A reggeli vizit során a főorvos asszony valamit megsejthetett, mert hihetetlen mérges lett és drákói szigorral intézkedett. A betegek ezentúl csak az Ő engedélyével ülhetnek fel az ágyban és nem hagyhatják el a fekhelyüket. Az esetnek köszönhetően már több mint kilencvenhat órája feküdtem az őrzőben és reményem sem volt arra, hogy kikerüljek egy korterembe. Az már nem rémlik, hogy hányadik vizit során előadott könyörgésem után döntöttek végül is úgy, hogy kihelyeznek egy szobába. A háromágyas erkélyes szoba láttán egy győzelmi táncot lett volna kedvem járni. A teljesen üres háromágyas betegszobában az ablak melletti ágyat foglaltam el. A korszerűnek és tisztának tűnő szoba az este beköszöntével mutatta meg az igazi arcát. A sötétség istenasszonyának Noxnak megérkezte jelentette a csótányoknak a bevonulási jelet. Az első éjszaka folyamán megpróbáltam párat agyonnyomni, de helyükbe újabbak érkeztek. Az éjjeliszekrényemen lévő bögrémben felejtett teában reggel két döglött csótányt találtam. A szobatársaim megjelenésekor már profi csótányvadászként hirdettem magam. A teraszról az áradó Dunát lehetett látni, de nekünk igazából mindig a betegségünk volt a fő téma. Az egyik szobatársam vitte el a pálmát, hiszen ötöd szőrre kapott szívinfarktust, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy ellenne keseredve. A jó szokásom nem hagyott cserben, így nagyon sok beteget kitudtam faggatni és még az életük buktatóit is hallhattam. Az igazság az, hogy jó hallgatóság lehettem, mert nagyon sokan megkerestek és meséltek-meséltek. A szobatársaim rendre cserélődtek, de Én maradtam és egyáltalán nem tudtam mi fog velem történni. Az egyik hétvégén /talán vasárnap/ a fiatal ügyeletes orvos felkereset és a betegségemmel kapcsolatos kérdéseimre megpróbált kielégítő magyarázattal szolgálni. A következő napok egyikén ugyanez a fiatal orvos szívultrahang vizsgálatot végzett rajtam és felfedezett egy trombust a szívemen belül. A felfedezését megerősítendő másokat is /szolgálatban lévő orvosok/odahívott, hogy a felfedezését megerősítsék. A furcsa szkeptikus kérdésemre „-most már megint mi a baj? -„megnyugtató válasszal szolgált és közölte, hogy ezt az általa felfedezett vérrögöt injekcióval és gyógyszerekkel ellehet távolítani. Az esetnek hála újabb napokat voltam kénytelen eltölteni a Budai Irgalmasrendi kórházban. A kórteremben a társaim újfent cserélődtek, de Én maradtam és mivel más dolgom nem lévén elkezdtem felfedező utakat tenni a korházon belül. A régi épületszárny és a hozzá épített /idézőjelben új/ újszárny általam sok kívánnivalót /lepusztult állapot/igényeltek volna. Az egyik nagyvizit alkalmával /nem tudom miért csak úgy jött/ odaszóltam a főorvosnak „- főorvosúr kérem, nem kaphatnék Én egy beutalót az alattunk lévő uszodába, mert úgy szeretnék úszikálni egyet? –„. A jelenlévő orvosok és ápoló személyzet hangosan nevettek. A főorvos is mosolyogva válaszolt „-nem, maga még nincsen olyan állapotban és különben is ki vigyázna magára, amíg maga önfeledten úszikázik-„. A főorvos válasza után még nagyobb lett a derültség a korteremben. Az állapotom egyre javult és ezért az unalmas perceket órákat kitöltendő az Erdélyből gyakorlatra érkező fiatal női ápoló személyzetet faggattam, mert tudni szerettem volna milyen az életük otthon, az ottani korházakban. A szép ízes Magyarsággal előadott történeteiket órákig eltudtam volna hallgatni. A lányok szinte mindegyike a Magyarkormányt dicsérte. Az anyagi támogatásról beszéltek nekem, amit bevallom /nem foglalkoztam eddig vele/ most hallottam először. Az egyik délelőtt ugyanaz az orvos, aki az érfestést végezte csak úgy flegmán /egyáltalán nem volt szimpi nekem/ megkérdezte tőlem hová szeretnék menni rehabilitációra. A kérdést tartalmazó dolog már nem volt ismeretlen előttem, mert azok a betegtársaim, akik többször megfordultak itt már beszámoltak arról, hogy ez a fogalom /rehabilitáció/ mit is takar. A kérdésre kérdéssel válaszoltam „-hová lehet menni? - „. A válaszában négy helyet mondott, „- mivel maga Budapesti talán mehetne a Boráros térnél /itt gondolom a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetre gondolt/, Újpesten, Balatonfüreden, lévő vagy itt a második kerületben a Szent Ferenc kórházba –„.A betegtársaim a két első helyen felsorolt kórházról egyáltalán nem beszéltek nekem, csak a Balatonfüredi és a Szent Ferenc kórházról voltak információim. A habozásomat látva csak annyit mondott „-beszélje meg a hozzátartozóival- „és ott akart hagyni. A meglehetősen gyors döntésemre, amit már réges-rég fejben meghoztam egyáltalán nem számított. A beszámolok alapján, Balatonfüreden is és a második kerületi Szent Ferenc korházban is léteznek „VIP” /luxus” Very Important Person”/ meg ugye népi /proli/ kortermek is. Az, hogy épp melyikbe kerülsz, egyáltalán nem lehessen tudni, kitől vagy mitől függ. A Szent Ferencet a közelsége és az elhelyezkedése miatt /nagy park, közeli erdő/ jóval többen ajánlották, mint a távoli /sokat kell utazni a családtagoknak/ Balatonfüredet. A sorstársaim között azért akadt olyan is, aki csak jó emlékeket őrzött a füredi ott tartózkodásáról. Az Én esetemben a közelség volt a döntő körülmény és ez számított csupán, hiszen egyik helyen sem tudtam előzetesen szétnézni. A válaszomat, amit a távozó orvosnak mondtam „- a Szent Ferencet választanám –„Ő már csak háttal állva sok méter távolságból hallhatta, de azért nyugtázta és csak annyit mondott jó hangosan„- rendben –„.A múló időt a napokat már egyáltalán nem számoltam épp ezért csak találomra írom, hogy úgy két nap múlva szóltak a reggeli vizit során „-pakoljak össze mert jönnek értem és elvisznek a Szent Ferenc kórházba –„. A kérdésemre, hogy mikor jönnek értem azt a választ kaptam „-talán délre vagy esetleg kicsivel később, nem lehet pontosan tudni mikor érkezik az autó-„. Az összepakolással nagyon hamar végeztem, épp ezért elindultam a kórházon belüli búcsú körútra. A férfi kortermekben szinte mindennapos vendég lévén /az ápoló személyzet egyébként ezt nem nézte jó szemmel/ sokuktól úgy búcsúztam, hogy majd találkozunk a Szent Ferencben. Az őrzőben a mellettem lévő és nagyon sokszor újraélesztett betegtársamtól is ekképpen búcsúztam. Az itt fekvő hölgyek és fiuk közül valóban később sokan jöttek utánam a Szent Ferencbe rehabilitációra. A delet már jó régen elharangozták, de a kocsi csak nem akart megérkezni. Az erkélyre mentem és a most már megnyugvó Dunát bámultam, amikor is a kórterembe belépő fiatal fiú a nevemet mondta. A kölcsönös bemutatkozásunk után /közölte, hogy Ő fog átszállítani a Széher úti kórházba/ közösen elindultunk a kijárat felé. A csomagjaimat /egy nagy táska két nagy műanyag zacskó/azonnal megfogta és nem engedte, hogy Én cipeljem. Az egymás közti beszélgetés a szimpatikus fiatal srác és köztem már a kórtermet elhagyva megkezdődött. Az autóhoz érve a csomagjaimat hátra bepakolta és mondta, hogy nyugodtan válasszak hová szeretnék ülni. A kórház gépkocsija újnak tűnt és amikor beszálltam mögé láttam, hogy belül is milyen tiszta. A telefonja ekkor megszólalt és elég hosszan beszélt valakivel, ezért csendben vártam, hogy mikor indulunk el. Az akaratlanul végighallgatott beszélgetésből számomra az is kiderült, hogy az Én kisérőm egy zenekarban játszik. Az elindulásunk után természetesen már csak a zene létezett, mint téma. A sofőröm nagyon belelkesült amikor közöltem vele, fiatal koromban Én is tanultam zenélni, de aztán az élet közbeszólt. A kazettán lévő új szerzeményüket megkelet hallgatnom és kérte, hogy mondjak véleményt róla. A délutáni csúcsforgalom miatt elég lassan araszolva haladtunk, de ez nem zavart minket mert így legalább nyugodtan tudtunk beszélgetni. A városmajori szív és érrendszeri klinikához érve /nagyon nem figyeltem merre megyünk/ ügyesen leparkolt és közölte ne haragudjak, de itt is fel kell vennie egy beteget, aki szintén velünk jön. Az vitathatatlan, nem kellett sokat várnom, és egy meglehetősen magas fiatal férfit hozott magával. A kölcsönös bemutatkozásunk után a fiatal férfit, aki mellettem foglalt helyet a kocsiban azonnal a betegségéről faggattam. Az általa mondottak alapján nyugodtan írhatom ilyen történetet még sohasem hallottam az életem során. A fejlődése, növekedése /jó magasra nőtt/ során a szíve nem volt képes ezt követni. Az elmaradt /hibás/ szívbillentyűt most cserélték a szívében. A hátralévő út során most már csak Mi ketten beszélgettünk egymás közt a kocsiban. A kísérőnk csak egyszer szólalt meg amikor a Tárogató úton haladtunk. Az egyik villára mutatott és közölte itt lakik a barátnőjével együtt. Az Én általam mondottakra „- hát akkor van itt lóvé – „nevetve válaszolt „- dehogy, albérletben lakunk itt- „. A megérkezésünk leparkolásunk a kórház hátsó bejáratánál játszi könnyedséggel ment a Mi fiatal sofőrünknek. A csomagjainkat most már természetesen mind a kettőnkét a kisérőnk hozta és előttünk haladva mutatta az utat. A Szent Ferenc kórházban való tartózkodásom alatti megfejthetetlen sok apró kicsi rejtély egyikeként nem derült ki, hogy a kísérőnk milyen munkakörben tevékenykedik mi a rangja. Az ottlétem alatt sokszor találkoztunk és mindig mást és mást csinált éppen, de az tény, hogy mindig úgy üdvözöltük egymást, mint a régi barátok, jó ismerősök szokták. A kórház portájánál történt valami, amit /így utólag már nem érdekes, de akkor még/ szívem szerint kihagytam volna. Az ott lévő beszélgető ötven-hatvan közötti /később kiderült ötvenkét éves/ férfi a nevemen szólítva hirtelen odalépett hozzám és a kezét nyújtva üdvözölt. A meglepetésemet, visszahőkölésemet látva azonnal magyarázattal szolgált. Az kétségtelen, hogy az arcmemóriám hihetetlen rossz, viszont a hangmemóriám egészen jó és most is ez segített rajtam. A régi /húsz éve nem láttam/ ismerősömmel ekkor még nem állt módomban hosszasan beszélgetni mert a kísérőnk mosolyogva ugyan, de a fejével /mind a két keze televolt a csomagjainkkal/ intve jelezte mennünk kéne. A liftet használva megérkeztünk a második emeletre, ahol a kísérőnk / a csomagjainkat letéve kicsit bénázott mert nem tudta melyik kihez tartozik/ azonnal mondta a szoba számainkat és útbaigazítással szolgált. Az el alakú folyosón a kaszabolt társamat egyenesen küldte /később megtudtam itt voltak a népi proli kórtermek/ míg engem jobbra küldött a VIP „Very Important Person” folyosóra. A rövid ott tartózkodásom során ezt a rejtélyt sem sikerült /ki mikor hogyan és miért kerül épp abba a kórterembe, amibe teszik/ megfejtenem, de a vége felé már nem is érdekelt. A későbbi saját tapasztalataim alapján nyugodtan írhatom, hogy az ápoló személyzet vastagon benne volt és van a ki hova kerül játékban. A számomra a folyosó végén kijelölt kétágyas teljesen üres kórterem elsőre nagyon tetszett. A későbbi történések után már azért kicsit árnyaltabb lett a kép. A teljesen új modern korszerű /elektromosan vezérelhető állítható ágy, elektromos külső sötétítő /zsalu/ rendszer, asztal két székkel, hűtőszekrény, televízió, kórtermen belüli fürdőszoba zuhanykabinnal/ szoba a huszonegyedik századot jelezte és jelenti mindazoknak, akik ide kerülnek. A kipakolásom után nem sokkal megjelent az ápoló személyzet egyik hölgy tagja /direkt nem írom, hogy nővérke mert ebből később gondjaim adódtak/ és kifaggatott, majd felvette az adataimat. A nővérke megszólítás az Én esetemben az apácát jelenti, és még akkor is így van, ha ez másoknak zavaró. Az ott tartózkodásom alatt nagyon sok főleg férfi beteg társamat tanítottam arra hogyan kell köszönnie, ha egy apácával találkozik a kórház területén. A visszajelzés pozitív volt, mert boldogan újságolták, hogy tényleg úgy köszöntek vissza a nővérek ahogyan Én mondtam. Az ismerkedésem a szobámmal elég hamar megtörtént és ezért most már kimerészkedtem a folyósora is. A folyosó végében lévő mini könyvtár a két kényelmes bőr fotellal és a dohányzóasztallal nagyon elnyerte a tetszésemet. A beteg társaimmal később is nagyon sokszor mulattuk az időt ezen a /jelképes gondűző/ helyen. A kíváncsiság nagy úr lévén, még ekkor nem indultam el hosszabb felfedezőútra a kórház területén belül csak az ablakból néztem a kertben lévő látnivalókat. A délután folyamán megjelent a kórtermemben egy csinos fiatal hölgy és a bemutatkozása után közölte, hogy Ő lesz a kezelő orvosom, majd kérte tartsak vele mert szeretne megvizsgálni. A meglehetősen jól hangzó szép történelmi nevét hallva örömmel nyugtáztam magamban „na már megint helyben vagyok”. A későbbi egymásközti beszélgetésünk során hamar kiderült, hogy tényleg rokonságban áll azokkal a gyerekkori iskolatársaimmal, akik szintén jól hangzó szép történelmi nevet viselnek. Az tényleg csak egy véletlen, hogy Én olyan helyen voltam kénytelen a gyermekéveimet tölteni, ahol mellettem nagyon sok kispajtásomnak ilyen szép történelmi nevet adott a jóisten. A folyosó másik végén lévő kezelőbe mentünk, ahol szív ultrahang vizsgálatot végeztek rajtam. Az eredmény alapján nyugtázta, hogy valamit javult az állapotom. A másnap délelőtti találkozásunkkor még nem sejtettem, hogy a kettőnk találkozása, kapcsolata ilyen Tiszavirág „(Palingenia longicauda)” rövid életű lesz. A véleményem az, /nem tehetek róla/ „egy úriember mindig viselkedjen úgy”, hogy ne kelljen később szégyenkeznie”. Az Én kis doktornőm a beszélgetésünk során elég hamar elárulta, hogy a bakancslistája első helyén egy Kanadai utazás áll. A Kanadai csavargásaim miatt /pedig nem kéne/elég könnyen ígérgetek. Az ígéretet, amit ezekután neki tettem /ha meggyógyulok elviszem magammal Kanadába/ sajna már nem áll módomban visszavonni, pedig azóta sok minden megváltozott, sok víz lefolyt a Dunán. Az egyik ilyen változás az volt, hogy később megjelent egy másik aranyos kedves fiatal doktornénivel és bemutatta nekem Őt, mint a további kezelő orvosomat. Az új kezelő orvos néni nem nagyon adott magyarázatot arra, hogy miért történt ez a csere, ez a gyors váltás. Az okot jóval később Én is csak a televízióban lejátszót riport alapján próbáltam megfejteni, de lehet, hogy hibásan. Az megint csak tény, hogy a sorsom irányítói /a három lány/ által újfent mellém rendelt doktor hölggyel az ott tartózkodásom alatt mindvégig /és még most is/ maximálisan meg voltam elégedve, egy rossz szót sem írhatok róla. A szakmai hozzáértését akkor még nem tudtam megítélni, de a kedvessége a vidámsága jó hatással voltak rám. A mondás „ha már lúd legyen kövér” nálam is igaz, ezért neki is megígértem „ha Apollón úgy akarja és felgyógyulók elviszem Kanadába”. Az is rejtély így utólag, hogy hogyan fogom Én ezeket az ígéreteimet teljesíteni hiszen egyikőjük sem mondta, hogy nem jön velem. Az első estémen /a televízió csatornáit kapcsolgattam/ és éjszakámon úgy ahogy elvoltam csak néha törtek rám /a mosdóba menet/ megmagyarázhatatlan furcsa érzelmi hullámok. A kérdés mindig ugyanaz volt „ – mi a ménkűt keresek Én itt? – „de, erre a válasz is ugyan úgy pontosan és egyformán hangzott általam „– mert beteg vagyok –„.Az érzelmi változásaimat /egyik hullám jött a másik után/ talán a sinus görbével lehetett volna ábrázolni. A beteg társaimat később /főleg azokat, akik bedobták a törölközőt és mindenképp haza kívántak menni a kezelés lejárta előtt/ ezekről az érzelmi változásokról faggattam és mindegyikőjük ugyan azt vélte érezni, /persze más szavakkal/ amit Én. A második nap érkezett mellém egy húsz évvel idősebb szobatárs és sajna vele együtt a családtagok is beköltöztek a kórtermünkbe. A családtagokat ekkor még nem, de később elneveztem „fekete hollóknak”. A társam családtagjai elől csak úgy tudtam elmenekülni, hogy kiültem a folyosó végén lévő egyik bőrfotelbe és ott beszélgettem valamelyik beteg társammal, mindaddig amíg el nem mentek. Az egyik nálam jóval idősebb kedvenc beszélgető partneremmel /a feleségét telefonon felhívta és együtt imádkoztak/ vasárnap még a kórház kápolnájában tartott istentiszteletre is elmentünk. Az első hétvége beköszönte előtt a szobatársamat áthelyezték egy másik kórterembe mert csak ott voltak olyan eszközök, amik állandóan figyelhették az állapotát. A felhőtlen öröm, amit éreztem nem tartott sokáig mert a kórterem ajtaja kivágódott és a beviharzó ápoló személyzet hölgy tagja közölte, hogy bizony Én is költözöm mert hamarosan ide egy fizetős delikvens érkezik. Az esetet akkor még, mint kezdő kórházi beteg nem nagyon értettem, de mindent, amit nekem mondtak elhittem. A dolgok később aztán gyökeresen megváltoztak és nyugodtan írhatom az egyik, ha nem is a legnagyobb kritikusa lettem bizonyos megváltozhatatlan szabályoknak és intézkedéseknek. A lázadásig csak jóval később jutottam el, de azt is saját magam elrendeztem, nem csináltam ügyet belőle. Az általam elhagyott kórterembe valóban érkezett egy személy, de csak a következő hét első napján. A dolgot /miért kellett már pénteken távoznom/ ennek a ténynek az ismeretében aztán végképp nem értettem. Az ápoló hölgy úgy tett mintha nagyon érdekelné, hogy Én melyik kórterembe kerülök. A népi /proli/ oldalon mutogatta az üres ágyakat, de mindig hozzá tette „- vagy megy vissza az öreg társa mellé akit átvittünk a folyósó közepén lévő kétágyasba-„.Az egy pillanatra sem volt kétséges, hogy a folyósó közepén lévő kétágyas kórtermet választottam és így újra a volt szobatársam mellett kötöttem ki. A költözködésemet mondanom sem kell saját magam végeztem. A délutánonként hozzá érkező „fekete hollókat” akár akartam akár nem el kellett viselnem. Az a jó pár éjszaka, /több mint egy hét/ amit az árnyékvilágot elhagyni készülő szobatársammal kellett töltenem /nyitott szájjal üvöltözött/ nagyon megviselt és bizony elgondolkodtatott. Az érzelmi hullámok most erősebben törtek rám, mint eddig és bizony gondolatban furcsa dolgokat kívántam. A Szent Ferenc korházban /általában minden kórházban így van ez/ a hétvége beköszöntével még a fű sem nő. Az ottfelejtett ügyeletes orvos néha-néha bebenyit egy kórterembe és megkérdezi „-jól vannak- „és ezzel kész, jobbra el. Az Én testem és agyam egyáltalán nem azt az üzenetet közvetítette felém, hogy beteg lennék. Az orvosaim nem győzték elmagyarázni mutogatni a műszereiken keresztül, hogy bizony Én nagybeteg vagyok. Az emberfia már csak ilyen hiszi is meg nem is, amit neki többen is állítanak. Az Én esetemben sem volt ez másképp, de óvatos duhaj lévén elsőre félve szöktem ki a kórházból. A kijutásom simán ment senki sem állt az utamba, még az a pár beteg sem kérdezte hová tartok, akik az épület előtti padon ült és bőszen dohányzott. A meredek utcán felfelé haladva óvatosan lépkedtem és közben azon gondolkodtam mikor is jártam utoljára a Budai hegyekben az úttörővasút környékén. Az első találkozásom a vasúttal talán az 1950-es évek végén lehetett míg az utolsó /nem emlékszem a pontos dátumra/ a fiam úttörővasútas idejében történhetett. Az erdő szélét a kórház és a Pilisi Parkerdő által létrehozott kardiótúraösvényt elég hamar elértem. A túraútvonal létezéséről már előzőleg értesültem csak azt nem tudtam, hogy ez az út ilyen, eléggé romos /hatalmas gödrök mindenütt/ állapotban leledzik. A kommunikáció nálam sohasem jelentett gondot, ezért a szemben jövőkön /kutya sétáltatok, sétálok/ ezt a tényt számon, kértem. A válaszok elég érdekesek voltak, mert akadt olyan a környéken lakó, aki elmondta e-mail -ban jelezte a problémát a Pilisi Parkerdőnek, de még válaszra sem méltatták. Az első három pulzusmérő állomás mindegyikénél megálltam és önvizsgálatot végeztem /saját módszer/ magamon. A telefonomon mindig az időt néztem mert nem szerettem volna, ha késve érek vissza az ebédosztásra, ahol esetleg észreveszik, hogy tilosban járok. Az elég lassú haladásom miatt amikor egy tisztáshoz értem letelepedtem az ott kihelyezett padra és a kellemes őszi napsütésben teljesen belefeledkeztem a saját magam önsajnálatába. Az égre néztem a jobb kezemet a szívemre tettem és elég hangosan csak ennyit mondtam „- na mi van? –„. A visszaút alatt eléggé szaporáztam a lépéseimet mert nem akartam elkésni. A kiszökéseim a kórházból, ha az időjárás engedte szinte mindennaposak lettek és bizony egyre nagyobb túrákra vállalkoztam. A második héten már az egész túraútvonalat olyan gyorsan bejártam, hogy maradt még időm újabb erdei utak felderítésére is. Az egyik erdei barangolásom során Piroskával is találkoztam, igaz nem volt nála a kis kosárkája tele jó falatokkal és nem a nagymamájához tartott. A kérdésem /”-nem fél így egyedül sétálni az erdőben?-„/ elég logikusnak tűnt, mert hát ugye szemmel láthatóan előrehaladott sok hónapos terhesen sétált a nagy kerek erdőben. Az elválásunk után jutott csak eszembe, hogy ezt a kérdést saját magamnak is feltehetném, mert lehet, hogy nagyobb veszélyben vagyok, mint Ő, aki csak mozogni és levegőzni jött ki a közeli házukból. A mellettem elszáguldó /csak rövid üdvözlésre volt időnk/ biciklisek és futók közül az utóbbiakat irigyeltem, de nagyon. A bicikliről jut eszembe, hogy mikor az első napok egyikén a párommal a kórház kertjében sétáltunk találtunk egy hatalmas vadiúj /mountain bike/ biciklit egy oszlophoz láncolva. A tulajdonosa pont akkor érkezett óda és szóba elegyedtünk. A hölgy elmondta, hogy mindennap ezzel a kerékpárral jár dolgozni és ez bizony kettőszáz méter szintkülönbséget és huszonnégy kilométert jelent. A tréfás megjegyzésemre /”-pont most akartam ellopni-„/ csak nevetéssel válaszolt. A további beszélgetésünk itt megszakadt mert a mobiltelefonján keresték. A nagyvizit alkalmával kiderült, hogy ez a hölgy valószínűleg főorvosi címet viselhet mert a körülötte álló orvosok neki tesznek jelentést. Az életfelfogásomnak, egyéniségemnek köszönhetően csak úgy egyszerűen megjegyeztem „-még nem loptam el-„. A válasza megint csak egy mosoly volt. A megérkezésem és beköltözésem első napján felhívták a figyelmemet arra /az ápoló személyzet egyik hölgy tagja/, hogy a saját érdekemben olvassam el a házi szabályzatot, vessek egy pillantást a kórterem ajtajának belső oldalán lévő /minden kórterem ajtaján volt ilyen/kötelező gyógytorna, illetve előadások menetrendjére. Az ott tartózkodásom alatt az előadásokat úgy ahogy sikerült letudnom na de, a gyógytornával /rendesen belecsaptam a lecsóba/ akadtak gondjaim. Az első nap jelentkezett nálam egy kedves fiatal lány és elmondta, hogy Ő lesz a gyógytornászom és most rögvest végez rajtam egy állapot felmérést. A felmérés abból állt /ekkor még nem tudtam mire megy ki a játék/, hogy a folyosónk egyik végéből kellett mennem egy adott időn belül /hat perc/ a másik végébe. A folyosónkat takarító /épp felmosta/ hölgyet kerülgetve meglehetősen gyorsan haladtam, igaz futva is tudtam volna ezeket a rövid távokat teljesíteni. Az eredmény ismerete nélkül közölte velem, hogy bekerültem az első csoportba és holnaptól kezdve minden reggel jelenjek meg kilenc órakor a harmadik /lifttel szemben/ emeleti szobában. Az már nem rémlik, hányszor jelentem meg /talán háromszor/ ebben a csoportban, de azt nyugodtan írhatom nagyon megalázva éreztem magam. A pulzusmérés előtte meg utána rendben van, de, hogy a székből nem engedtek felállni és mindenféle /csiszi-csoszinak neveztem el, ezen később a betegtársaim is jót nevettek/ olyan gyakorlatokat kellett végeznem, amik számomra a nevetség tárgyát képezték, az már nekem sok volt. Az első elmaradásom /egész egyszerűen nem mentem/ után már kora reggel megkeresett egy másik fiatal csinos gyógytornász hölgy és arra kért, hogy ezentúl féltízkor menjek gyógytornára mert átkerültem hozzá a második csoportba. A dolog innen kezd érdekes lenni mert ha jól emlékszem talán egyszer mentem el erre a foglalkozásra. Az igaz, hogy itt már engedtek a székből felállni, de ugyanazokat a számomra semmitmondó /apró lábfejkörzés/ tornagyakorlatokat kellett végeznem. Az újbóli /szégyen ide szégyen oda már megint csak/ elmaradásom azt eredményezte, hogy most már a gyógytornász lányok vezetője kereset meg. A javaslata arról szólt, hogy mehetek a harmadik csoportba, ahol, ha kedvem van szobabiciklire is ülhetek. Az egész gyógytorna ügy kezdet kicsit zavaros színben feltűnni előttem. A javaslatomat, hogy Én nem biciklizni /közöltem vele otthon hat db biciklink, meg még futópadunk is van/ hanem futópadon szeretnék futni, élből elutasította. Az mondjuk valós tény, hogy szerintem ekkor még a gyógytornászaim nem tudhatták az Én notórius kilengéseimet, csavargásaimat az erdőben és az ott végzett mozgásgyakorlataimról sem volt tudomásuk. A kedves kezelő orvosnénimhez mentek és bepanaszoltak nála, aki ezekután bizony-bizony megpróbált nyomást gyakorolni rám. A javaslata értelmében a kórház pszichológusával kellett volna hosszan és mélyen elbeszélgetnem. A válasz reakcióm / nem mertem mosolyogni csak belül kuncogtam/ mennyire volt meggyőző nem tudom, de tény, hogy a vezető tornász hölgy ismét felkeresett. Az megint csak a sok kis apró rejtélyek közé tartozik, hogy hogyan működtek és működnek a kórházon belüli hírcsatornák. Az általa mondottakra „/-Tudja magával az a baj, hogy a betegsége alatt és a műtétje során sem élte át a halálfélelmet. A többiek ezt mind átélték és ezért hajlandóak együttműködni. – „/ nem akartam válaszolni nem szerettem volna felfedni előtte az igazságot, amit már nagyon régóta tudok magamról. Az megint csak egy tény, hogy eddig Ő járt a legközelebb a betegségemmel kapcsolatos érzéseimet illetően. Az igazság az, hogy Én sohasem féltem és félek a haláltól. A rám váró élet által újra és újra produkált kihívásoktól félek, de nagyon. Az életünk során, ha bevalljuk, ha nem, a szembejövő ránk kényszerített változásokat nagyon nem szeretjük. A béke jobbját el kellett fogadnom mert elárulta, /nem tudom kitől tudta meg/ hogy tud az erdőben való bolyongásaimról. A kérése csupán az, hogy holnap reggel /nem kell tornáznom, mondta/ keressem meg mert rám akar tenni egy pulzusmérő szerkezetet és szeretné, ha nagyon vigyáznék /a pulzus szám ne menjen száz fölé/ magamra. A gyógytornász lányokkal való kapcsolatom innentől kezdve már békés mederben csordogált /ha találkoztam valamelyikükkel mindig rákérdeztek, hogy ma is voltam e az erdőben/ illetve a vezetőjükkel még egy útólsó eléggé vicces szituációba keveredtem. A betegtársaimmal együtt a foajéban /foyer/ mulattuk az időt épp, amikor a folyosó végében megjelent és láthatóan felénk tartott. Az első gondolatom az volt, hogy már megint velem van baj, de nem. Az akkori szobatársamnak hozott /elsőre talán több ágú felfújható /lufi/ léggömbnek tűnt/ egy segédeszközt és közölte, hogy ha ezt sokszor felfúja akkor a tüdejéből a víz elég hamar távozni fog. A kisördög /diabolus/ bennem már megint nem bírt magával, ezért nem állhattam meg és megszólaltam. „- Kérdezhetek valamit? –„ „-Tessék –„ válaszolta. „-Nem kaphatna egy guminőt inkább? Mert mire azt felfújja meg is gyógyulna-„mondtam. A jelenlévők mindnyájan nevettek, de Ő még ekkor sem jött zavarba és a következőek mondta mosolyogva. „-Majd otthon szexelhetnek, de csak óvatosan-„. Az orvosi előadásra már a megérkezésem utáni első hétfőn elmentem. A teremben elég sok /frissen érkezett/ beteg társammal együtt vártuk, hogy mi fog történni, miről szól majd az előadás. Az előadást /akkor még nem tudtam, hogy ki Ő/a kezelésemet ellátó és felügyelő páros férfi tagja tartotta. A bemutatkozása után azonnal félbeszakítottam /nem tudom honnan jött/ majd arra kértem, hogy most hagyja el a betanult protokoll sablonos szöveget és helyette had, kérdezhessünk a betegségünkkel kapcsolatban. Az Én személyes /nekem furcsának tűnt/ kérdéseim után a jelenlévők mindegyike, egymás után sorra megnyíltak, és csak kérdeztek majd újra kérdeztek. Az előadónk amikor aláírattam vele /felhívták rá a figyelmemet/ a jelenléti papírkámat, megvallotta, hogy már régen tartott ilyen számára kimerítő, de ugyanakkor érdekes előadást. A másnapi pszichológiai előadásra megint csak elmentem és itt szembesültem egy szomorú valósággal. Az általam az 1970-es években /mint katasztrófavédelmi százados/ tanultak a stresszről már idejétmúltak nem érvényesek, teljesen új dimenzió és meghatározás létezik. Az megint csak az Én bűnöm, hogy ezekután már semmilyen előadáson nem voltam hajlandó megjelenni. Az első /az árnyékvilágot elhagyni készülő/ szobatársamtól a mellettem lévő kórteremben zajló lázadás szabadított meg. A szomszéd szobában szintén egy /az árnyékvilágot elhagyni készülő/ súlyos beteget /éjszakánként énekelt/ zártak össze egy /ugyan úgy, mint Én/ rehabilitációra érkező beteggel. A lázadást kirobbantó beteg közölte, „-hogy Ő inkább azonnal hazamegy mint hogy, tovább szenvedjen éjszakánként-„.Az eredmény az lett, /„mea culpa”/ hogy az Én szobatársam átkerült a szomszéd kórterembe és a panasztevő meg mellém került. Az igazság az, hogy ebben a történetben a „fekete hollók” elég jelentős szerepet játszottak, mert a jelenlétem /legalább is úgy tűnt nekem/ nagyon zavarta Őket. Az új szobatársam és Én nagyon jól megfértünk egymás mellett. A kölcsönösen kialakult szimpatikus viszony még az első hazatértem után /írtunk egymásnak/ is megmaradt. Az éjszakáinkat most már csak a szomszéd szobából áthallatszó /a kórterem ajtaját az ápolószemélyzet nyitva hagyta, hogy hallják a két súlyos beteget/ hangos, váratlan üvöltözések zavarták. A szobatársam viszont nem engedett, /kötötte az ebet a karóhoz/ továbbra is mindennek ellenére kitartott amellett, hogy legkésőbb pénteken távozik. A doktornénink /mind a kettőnk kezelését ugyanaz a doktor páros végezte/ megpróbálta maradásra bírni, de aztán feladta és engedett. Az Én első hazamenetelem hétvégére a kórházból elég izgalmas körülmények között történt. A kortermünkben megjelenő doktornéninknek már csütörtökön előadtam az Én nagy óhajtásomat, reménybeli álmomat a hazatérésemet illetően. A szobatársam ugyan viccesen megjegyezte „-azért akar hazamenni mert ki akar vágni egy fát-„. Az egymás közti ugratásba /majd Én teszek róla, hogy ne tudj hazamenni/ még ez is belefért. Az viszont megint csak egy tény, hogy ezt a vicces mondatot a harmadik az utolsó szobatársam is elsütötte, előadta a második hétvégi hazatérésem előtt, de ezt az Én kezelésemért felelős doktornénim /Déjá vu/ dézsa vü ként kezelte és jót nevetett rajta. Az ideiglenes hazatéréseknek létezik egy protokollja /elég kockázatos/ amit nem igazán lehet megkerülni és egy személy nem is engedélyezheti. Az Én esetemben viszont a kezelésemet végző páros férfi tagja pénteken szabadnapos lévén a doktornénimnek a főorvos asszonnyal kellet konzultálnia és jóváhagyó beleegyezést szereznie tőle. Az engedély birtokosaként boldogan, önfeledten búcsúztam a véglegesen hazatérő szobatársamtól a kórtermemtől a kórháztól és talán még az egész /(milieu)/ miliőtől is. A doktornénim /a becsületére legyen mondva/ a távozásom előtt kioktatott és felhívta a figyelmemet a rám váró veszélyekre. A vasárnap esti visszatérésemkor viszont történt valami, ami sem rám sem az ápolószemélyzet egyik hölgy tagjára nem vetett jó fényt. A visszaérkezésemkor a műanyag gyógyszertárolót /minden napra kivolt osztva a gyógyszer/ nem tudtam visszaadni mert az ápolói pultnál nem találtam senkit sem. A műszakváltás zajlott éppen, ezért gondoltam majd később miután kipakoltam a szobámban újra megpróbálkozom ezzel az egyszerű feladattal. A dologgal olyan huszonegy óra magasságában próbálkoztam újra és ezért elindultam, kiléptem a folyosóra. A kórtermem ajtajától nem messze észrevettem az ápoló személyzet két tagját, akik suttogva beszélgetnek egymásközt. A dolog nem lévén sürgős megálltam és csendben várakoztam. A beszélgetők közül a hölgy /a társa számomra ismeretlen kopasz férfi, soha nem derült ki, hogy Ő kicsoda, talán segédápoló lehetett/ elég érdekes hangnemben rám förmedt „-mit akar? - „kérdezte tőlem. A megkezdett válaszomra egyáltalán nem volt kíváncsi mert hirtelen ugyanolyan hangnemben mint az előbb közbevágta „-nem látja, hogy beszélgetünk-„. A próbálkozásaim „-hölgyem- „itt megint félbeszakított „-Én magának nem vagyok a hölgye- „ „-asszonyom-„ próbálkoztam újra, de megint csak azonnal jött a válasza „-Én magának nem vagyok az asszonya. Engem nővérkének kell szólítania- „teljesen hiábavalóak voltak. Az otthonlét az otthon töltött idő a szabadság érzete lehetett a ludas, mert bizony Én a lázadás hímes mezejére léptem és egyáltalán nem úgy nézet ki, hogy továbbra is érdekel mit mond ez a két ember nekem. A válaszomat „-maga nekem nem a nővérem-„szerintem már nem hallhatták mert a szobámba lépve mondtam. Az előzőleg kipakolt dolgaimat elkezdtem visszapakolni a táskámba mert elhatároztam, hogy amilyen gyorsan jöttem ide vissza, ugyanolyan gyorsan fogok innen távozni. A se nem hölgyem se nem asszonyom meg a kopaszka /a megérkezésem első pillanatától nem volt szimpi nekem/ utánam jöttek. Az általam ekkor mondottakra „-mars ki-„egyáltalán nem vagyok büszke és az is igaz, hogy így utólag nevetséges, de való, Ők voltak otthon nem Én. A kis kopasz a történtek után sem zavartatta magát és egy hegyibeszédbe kezdett. A Hu, a Bá, a Meg, egyáltalán nem érdekelt, de úriembernek tartva magamat végig hallgattam a szánalmas magyarázkodásaikat, amit aztán a se nem hölgyem se nem asszonyom is /mint egy szajkó/ megismételt. Az életem a sorsom irányítói a három lány Nona Decima Morta most sem engedték el a kezem. Az ágyamon ülve /a düh és indulat már elszállt belőlem/ gondolkodóba estem „-ha most elmegyek és itt hagyok csapot papot nem ezzel a két szerencsétlennel szurok ki, hanem saját magammal- „tehát villámgyorsan döntöttem. Az eredmény az lett, hogy ezek után a se nem hölgyem se nem asszonyom, ha belépett a kórtermünkbe olyan szép választékos hangnemben és hangon szólt hozzám, amin még az akkori harmadik szobatársam is kiakadt. A kérdésére „-mi a ménkűt csináltál Te ezzel a nővel-„csak egy apró elfojtott nevetéssel válaszoltam. Az persze vitathatatlan, hogy ezek után az érzelmi hullámok egyre sűrűbben törtek rám, és bizony gőzerővel számoltam a perceket az órákat a napokat mert alig vártam a szabadulásom /a hazatértem/ pillanatát. Az esetet érintőlegesen név nélkül röviden elmeséltem másnap az Én kedves fiatal orvosnénimnek, aki ezek után azonnal /kissé hosszasan/ a „mundér” védelmére kelt. Az előadását hallgatva mindvégig azon gondolkodtam, vajon mi váltja ki belőlünk ezeket a lázadásokat. Az ottlétem alatt /magamat is és jó pár betegtársamat, akik nyilatkoztak nekem, beleértve/ mind a három szobatársam legalább egyszer a lázadás útjára tévedt. Az első /az árnyékvilágot elhagyni készülő/ szobatársam érdekes útját választotta a lázadásának. A „fekete hollókat” kérte meg, hogy vigyék haza mert itt senki nem törődik vele. A családtagok engem faggattak, hogy mi történik éjjelente amikor a betegtársam hangosan üvöltözik. Az megint csak egy rejtély még így utólag is, /elég sokat gondolkoztam rajta/ hogy Mi betegek mitől leszünk ilyen frusztráltak, ingerlékenyek, nyűgösek, sértődékenyek, kibírhatatlanok. A választ röviden elintézhetném azzal, hogy az életünk háromszázhatvan fokot fordult és ezt a változást még nem tudtuk feldolgozni ezen rövid idő alatt, de azért ez ennél bonyolultabb. A harmadik szobatársamat /meglehetősen fiatalon/ az égiek sodorhatták mellém, mert minden jel erre utalt. A betegség külföldön érte utol és terítette le, de a sorsának irányítói gondoskodtak arról, hogy ebből a szorult helyzetéből is kiszabaduljon. A megjelenésének az első napján, éjszakáján, mint egy bolygó hollandi közlekedett a kórtermünkben és a folyosón. A benne zajló folyamatokat ismerve egyáltalán nem szóltam rá, sőt bíztattam és azt mondtam neki „-nyugodtan menj, elég nagy ez a kórház ismerkedj vele - „A vele kapcsolatos történésekből csak egyet említek és írók le. A közös kórtermünkben a helyét nem találó szobatársam /talán fiatal kora miatt/ elég furcsán állt hozzá és elég érdekesen viselkedett a kórházi szabályokat illetően. Az itt felszolgált ételek minősége és mennyisége mindenben felülmúlta /nem csak az Én véleményem ez/ az elvárásainkat a várakozásainkat. Az már nem rémlik mikor történt, talán az első napok egyikén. Az ebédkiosztáskor /gyomorvédő ételt írtak elő/ főzeléket és benne sült padlizsánt szolgáltak fel neki. A tányérjában lévő főzeléket és az abban lévő hosszantira vágott padlizsánt /az is lehet, hogy más zöldség volt/ hosszasan nézte majd megszólalt, „-ezt a kígyót Én nem eszem meg, hoznak nekem otthonról elég kaját-„. A kioktatásnak soha nem voltam a híve ezért csak annyit mondtam „-tedd ki a folyosón lévő asztalra a mikró elé-„.A tányért ezekután kivitte a folyosóra majd mint aki jól végezte a dolgát visszajött és leheveredett az ágyára. A történet innen csapot át egy olyan végkifejletbe, ami már számomra is kínosnak bizonyult. A kórtermünk ajtaja kis idő elteltével kicsapódott és megjelent benne az egyik ápolószemélyzet hölgy tagja, aki előzőleg az ételt osztotta. A számon-kérő igazán hangos mondat „- ha nem kéri az ételt szóljon, mert más nagyon szívesen megette volna-„még engem is mellbevágott. A szerencse megint mellém szegődött mert mire megszólalhattam volna a hölgy már nem volt sehol. Az Én szobatársam bűnbánó arccal nézett rám. A mondatot amit akkor mondtam neki „-amit mondott az igaz, csak ezt másképp kellett volna közölnie-„még ma is felvállalom. A szintén rehabilitáción lévő betegtársaim közül nagyon sokan /légyen az nő vagy férfi/ alig várták, hogy valaki megszólítsa Őket és a betegségük felől érdeklődjön. Az Én időmbe minden belefért és ezért /soha nem unatkoztam/ mindenkit figyelmesen végig hallgattam. A férfi kortermekbe /az ápolószemélyzet nagyon nem szerette ezt/ szinte napi rendszerességgel vendégeskedtem. A kaszaboltak közül sokukat biztattam, hogy tartsanak velem és tegyünk egy próbát. A szívük állóképességét terhelhetőségét akartuk minden esetben kipróbálni. A száz huszonkilences busz megállójához közel találtam egy a Széher útról a Kuruclesi útra vezető meredek /ekkor még nem ismertem a másik még meredekebb lépcsősort a kórházzal pont szemben/ lépcsősort, ami igazán megfelelt erre a célra. A hosszú meredek lépcső sort előzőleg Én már többszőr kipróbáltam és megállapítottam, hogy ez bizony kemény. A Kuruclesi úton még egy villát is /csak úgy mellékesen/ kinéztem magamnak, ami megfelelt volna nekem. A velem tartó próbálkozóknak minden esetben elmondtam, hogy lefelé nem lesz gond csak felfelé lesznek kemény perceik, igaz, ha ezt túlélik akkor már nyugodtan haza is mehetnek. Az eredmény ismeretében bizton írhatom sokuknál ez a teszt bevált és tényleg csak felfelé a lépcsősor végén kellett többször megállniuk, kifújni magukat. Az megint csak így utólag most jut eszembe mi a ménkűt csináltam volna, ha valamelyikük a próba alatt rosszul lesz. Az égiek azért vigyáztak ránk /szerintem rám mindenképp/ és soha nem volt gond, sőt hihetetlen boldogságot véltem felfedezni az arcukon amikor a kórházba visszaértünk. A Széher úti Assisi Szent Ferenc intézmény egyházi voltát és mikéntjét nem állt módomban megismerni, de az is igaz, hogy nem nagyon törtem magam ez ügyben. A folyosón, ugyan egyszer összeakadtam a kórház papjával és az Őt kísérő nővérrel. A Lengyelországból húsz éve idetelepült papnak /az akcentusa ennyi idő elteltével lehetne jobb is/Szent Erzsébetről és az édesanyjáról Gertrudis /Meráni Gertrúd nyughelye Pilis hegység/ királynőről tartottam egy rövid előadást. A nővérrel a pálos /Boldog Özséb/ és a ciszterci /Molesmei Szent Róbert, Szent Alberik, Harding Szent István/rendről beszélgettünk és eléggé meglepett, hogy emlékezett az egyik Pilisszántói pálos papra, igaz a nevét nekem kellett kimondanom mert nem jutott eszébe. A viták során mindig jelen voltam amikor a Pilisszentkereszti és a Pilisszántói pap azon vitatkoztak, hogy a pilisben található kolostor /Gertrudist itt ölte meg egy magányos merénylő/ melyik /Pálos vagy Ciszterci/ rendhez tartozik. Az akkori jelenlévők közül ma már csak Én élvezhetem az áldásos nap sugarait. A csavargásaim során /Európa, Észak Amerika/ elég sok mindent sikerült össze raknom, de ez is olyan, mint a Magyar Történelem, sok a mendemonda. Az Olaszországi Assisibe soha nem mentem el, pedig meg voltam hívva, és ha tudom. A katolikus egyházról soha senkinek nem vagyok hajlandó /eleget láttam közelről/ nyilatkozni. Az eredeti tervnek megfelelően most fel kellene sorolni azon problémákat, általam rossznak ítélt dolgokat, amiket Én szívem szerint megváltoztatnék a kórházon belül. A helyzet viszont oly annyira megváltozott, hogy még az is kérdéses szabad e nekem ezeket a sorokat leírnom. A hitvallásom a szlogenem a mottóm viszont nem változott.

 

„-Ha mész az úton soha meg ne állj, ne nézz jobbra se balra csak menj-menj egyenesen előre, amíg az isten akarja-„

 

Az Istenkét ki szoktam cserélni a reám vigyázó három lány nevére.

---

google-site-verification=kJRzy4kVQ7IeA8z7vfDm-Oqtk3S16tJyIpG8ERlcekg

 

Oldal: Az Én flancos Úri betegségem
ÓBUDA ELTÜNT ŰZEMEI - © 2008 - 2025 - obudaifutomu.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat