ÓBUDA ELTÜNT ŰZEMEI

Volt Egyszer Egy Zápor utcai Fűtőmű

     Volt egyszer egy Zápor utcai fűtőmű.

              Részlet: A "Családregény"-ből.

 

  Az igazat megírni nagyon nehéz és sokszor nem is lehet. A kommunista szocialista időszak zavaros trutymójában hozott döntések utólagos vizsgálatát, elemzését, azért nehéz elvégezni mert akik ezen döntéseket hozták mindent elkövettek annak érdekében, hogy az ezekről szóló dokumentumok eltűnjenek. A Zápor utcai fűtőmű is ebbe a kategóriába sorolható és éppen ezért no meg azért is mert még sokan élnek azok közül, akik ott dolgoztak csak a saját élményeimről, emlékeimről vagyok hajlandó írni és beszámolni. Az elmúlt évtizedek elég nyomót hagytak bennem ahhoz, hogy csak azokról a dolgokról eseményekről írjak, amik úgymond publikusak és szakmailag sem kifogásolhatok. Az Én és a Fővárosi Távfűtő Művek találkozását így utólag sorsszerűnek mondanám, mert mára már egyértelműen kiderült, ennek a találkozásnak köszönhetek nagyon sok mindent a későbbi életem folyamán. A klasszikus mondás miszerint „a születésünk pillanatában már eldől a sorsunk” nálam valamiért nem igazán akart működni. A jó apám a megszületésem után nem sokkal lelépett és csapot papot hátrahagyva otthagyott minket. A gyermekkoromat az édesanyám szegény csóró proli munkás családjában vagyok kénytelen átvészelni. A sorsom a későbbi életutam már jó előre borítékolva lett. A nyolc év / a gyerekkori balesetem miatt nálam ez kilenc lett / állami általános iskola elvégzése után a Csillaghegyi Lenárugyár lett kijelölve számomra, ahol ekkor már az egész családom az édesanyám a testvéreim és jó pár rokonom is dolgozott. A sorsom irányítói, alakítói Zeusz és Themisz lányai Nona, Decima, Morta viszont egészen mást gondoltak erről. A közbelépésüknek a beavatkozásuknak köszönhetően az Én édes felejthetetlen szülém megenyhült és az állami általános iskola elvégzése után személyesen kísért el a Váci útra, ahol beíratott egy szakiskolába. Az ott eltöltött tanuló éveim furcsa mód egybeestek a Fővárosi Tanács által az 1960-as évek elején létrehozott új közmű cég a Fővárosi Távfűtő Művek kezdeti, tanuló éveivel csak akkor Én még erről mit sem tudtam. A kezemben a friss szakmunkás bizonyítvánnyal nem igazán törtem magam, hogy azonnal jó pénzért elhelyezkedjek akárhol is. Az előttem lévő teljes nyár és valamilyen megmagyarázhatatlan mámorító szabadság érzés, amit először az általános iskola befejezése után éreztem hihetetlen dolgokra ösztökélt. A KMK a közveszélyes munka kerülési törvény, amit a munkaviszonyban állóknál alkalmaztak, rám akkor még nem vonatkozott, mert mindaddig tanulónak számítottam, amíg el nem helyezkedtem. A döntésemet sok egyéb mellett ez is befolyásolta. Az egész nyarat ki akartam élvezni / strandra járni, fürödni, csavarogni, gondtalanul létezni / ezért hallani sem akartam arról, hogy munkába álljak, mint a többi rendes ember. Az édesanyám hiába kérlelt, hogy menjek újra dolgozni a Lenárugyárba legalább a nyáron, Én meg sem akartam hallani, amit mond. Az 1969. évi nyár számomra tényleg felejthetetlen volt, csak egy kis hibája akadt túl rövidnek tűnt és elrepült, mint ősszel a gilicemadár. A haverjaim, volt osztálytársaim, akik szintén ebben a cipőben jártak az idő előrehaladtával sorra tűntek el mellőlem, de Én nem tágítottam álltam a sarat nem néztem munka után. A munkahely keresés számomra fárasztó és unalmas elfoglaltságot jelentett. Az Én általam elképzelt munkahely nem létezett. A hiába való munkahely keresgélésnek az lett a vége, hogy megkérdeztem a haverjaimat nem tudnak e, egy olyan munkahelyet, ahol nem kell dolgozni. A volt osztálytársaim közül a két Sanyi, mind a ketten nevetve mondták Ők már két hónapja ilyen munkahelyen dolgoznak. Az általuk javasolt emberkét / az apja fűtő volt a Lenárugyárban, de később Ő is a FŐTÁV-nál kötött ki / kellett megkeresnem. Az alacsony szemüveges Laci gyerek,/Ő is a Kevébe járt, mint Én/ aki sok Csillaghegyinek és Rómaifürdőinek segített elhelyezkedni a Fővárosi Távfűtő Műveknél, nekem sem mondott nemet. Az 1969.év szeptemberében beléptem a Fővárosi Távfűtő Művekhez, 063. sorszámúként, mint kazántisztító igaz akkor még halvány fogalmam sem volt róla minek nézek elébe. A többiekkel együtt az Árpádfejedelem úton lévő kazánházba kellett bejárnom, kezdetben, mint nappalos. A lázas semmittevést egy idő után kezdtem unalmasnak találni és nyomozásba kezdtem mivel sehogy sem értettem miért vagyunk ilyen sokan az Árpádfejedelem úton. A nappali műszakban minden hasznos tevékenység nélkül lézengtünk mégsem szólt ránk senki és egészen magas / Én akkor óránként nyolc forintot kaptam / fizetést kaptunk. A nyomozásom alapján hamar kiderült, hogy mindegyikőnket a Zápor utcai majdan egész Óbudát ellátó fűtőműbe vették fel, de mivel a fűtőmű kiviteli munkái a vártnál nagyobb mértékben csúsznak, minket addig ebben a közeli fűtőműben próbálnak felkészíteni és tanítani. A tanulásról csak annyit, hogy Én azokban az években úgy gondoltam egy szakma és kész, nincs tovább, így is épp eleget tanultam már. A követendő példát a családom szolgáltatta, ahol mindenki szegény csóró melós volt és általában nyolc általánossal vagy annak megfelelő iskolai végzettséggel rendelkezett. Az első találkozásom az új munkahelyemmel 1969-ben történt amikor munkaidőben /természetesen engedéllyel/ a többi leendő kollégámmal együtt, átmehettünk a Zápor utcába és megnézhettük az építés alatt lévő fűtőművet. Az emlékeim alapján nyugodtan mondhatom és írhatom az elém táruló látvány egyáltalán nem volt ínyemre, siralmas állapotok fogadtak minket. Az a pár dolog, ami akkor azonnal szemet szúrt még ma is elgondolkoztat, és huncut mosolyra késztet. A fűtőművet Zápor utcainak kellett hívnunk, holott a Zápor utcából sohasem lehetett bemenni a fűtőmű területére. A főbejárat a Föld utcára nézet és létezett egy másik kevésbé használt bejárat is a Kiscelli utca felől a garázs sorokon keresztül. A fűtőmű elhelyezése ebben a zsúfolt lakóházas környezetben /később még nekem is mennyi problémát okozott/ hihetetlen sok gondot jelentet az első naptól kezdve egészen a fűtőmű elbontásáig. A FŐTÁM fehérköpenyesei közül folyamatosan /amíg a fűtőmű üzemelt/ sokan és sokféleképen nyilatkoztak erről. Az egyik nyilatkozatot, ami engem nagyon meglepett és elgondolkoztatott /nyugodtan írhatnám mellbe vágott/ leírom.

 "Több mint 10 milliót költöttünk rezgés-meg zajcsökkentő megoldásokra, de a fűtőmű soha nem ment a megengedett zajszint alá" - mondta /név nélkül/, aki szerint két fő oka van a lakossági panaszoknak. Az egyik, hogy a telep eredetileg lakatlan környéken épült, a területet azonban később beépítették. "Ezt nem lett volna szabad" - vélekedett a magas beosztású szakértő. A panaszok másik oka, hogy a fűtőmű kéményei lemezes borításúak, és átveszik a kazánok rezgését. Ez ellen téglakémény építésével akart védekezni a FŐTÁV, azonban az óbudai önkormányzat nem adott építési engedélyt.

  A nyilatkozatokról Mi, akik ott dolgoztunk csak egymás közt mondtunk véleményt és ettől a jó szokásunktól most sem térek el. A bennem bujkáló kisördög, azért nem engedi, hogy legalább ezt az egy mondatot ne írjam le.” Az akkori elképzelés szerint a fűtőmű körül /mind a négy utcában/ magas lakóházak lettek tervezve, de valaki vagy valakik ezt megváltoztatták és csak a Zápor utcában kerül közvetlen a hihetetlen zajos üzem elé egy magas panelház.” Az első gondolatom az volt „ki volt az az örült Spanyol, aki ezt a fűtőművet ide tette”, de erre a kérdésre jóval később sem kaptam egyértelmű választ. A beruházó FŐBER képviseletében eljáró Laci bátyánk, aki az akkori műszakvezetőmet még a Kőbányai erőműből ismerte és velem is egész jó baráti viszonyba volt, megpróbált válaszolni a feltett kérdéseinkre. A fűtőmű elnevezése felőli kérdésünkkor csak a vállait vonogatta, illetve az elhelyezést illetően ugyanaz volt erről a véleménye, mint nekünk. A Bécsi úton a Margit kórháztól kicsit feljebb az Újlaki téglagyár megszűnt és lebontott sportpályájának a helyén kellett volna ezt a fűtőművet felépíteni. Az eltelt idő azért rám is rányomta a bélyegét és így utólag ma már erről a fűtőműről és a róla szóló akkori folyamatos vitákról is egészen mást gondolok. A környezetet a lassú kivitelezést látva nagyon elgondolkodtam és egyáltalán nem lelkesedtem. A kérdés napokig foglalkoztatott „akarok Én ennél a vállalatnál maradni vagy” a vagy szónál mindig megakadtam mert nem létezett akkor még számomra kiút. A szegény csóró prolik világába, amit magam mögött szerettem volna tudni semmiképp nem akartam visszatérni. A döntésem megszületett, a fogaimat összezárva meglehetősen fancsali képet vágva a dologhoz, de maradtam.

  Az 1970 es évben a Zápor utcai fűtőműbe történt áthelyezésem után halvány sejtelmem sem volt arról mit és mennyit kell majd tanulnom, pedig kellett és nem is keveset. A mai kor embere ma már egészen mást gondol az energia hordozókról a fűtéshez használt anyagokról. Az akkori kommunista szocialista állami pártvezetés és az energia szektorban dolgozó szakembereik egészen biztos nem követtek volna el ennyi baklövést, butaságból tudatlanságból fakadó hibás döntést, ha lett volna nekik egy varázsgömbjük, amely mutatja nekik a jövőt. A kőolaj kitermelésekor, feldolgozásakor keletkező melléktermékek a földgáz a gázolaj a pakura, amik fűtőanyagként is kiválóak akkoriban fillérekért kaphatóak a kommunista KGST piacon. A  pakura – 'nyersolaj'. a Román păcură ('nyersolaj, fűtőolaj') átvétele; forrása a latin pix, picis ('szurok') késő latin kicsinyített picula alakja. A kommunista szocialista embertípus megálmodói a kollektivitásban a közösségben a közösség erejében hisznek. A Szovjetunióból érkező panelház tervekben nem csak a belmagasság megkérdőjelezhető, hanem kimaradt belőlük egy fontos élettér a konyha és étkező. A döntés megszületik, haladni kell a korral /nem tudni honnan jött a parancs/ lakótelepeket kell építeni és akkor majd az istenadta nép tapsolni, hurrázni, éljenezni fog minket, akik izzadt verejtékes homlokkal görnyedt háttal csak értük élünk. A Budapesti lakótelepek tervezése során egyéb sok probléma mellett az is fontos kérdés lett, mi fogja fűtéssel és meleg vízzel ellátni azokat a lakótelepeket, ahol nincs közelben erőmű, aminek a hulladék hője alkalmas erre. A döntést nem tudom ki hozta, de eldőlt a kérdés, kicsi és nagy gázüzemű fűtőműveket kell gyors iramban építeni ezeken a szanált, /régi városrészek lebontása utáni/ illetve üres külvárosi részeken. A helyhiány és szállítási problémák /vasúttal való összeköttetés/ miatt a pakura, mint fűtőanyag az új fűtőművekben szóba sem került, nem lett tervbe véve, az Én legnagyobb örömömre. A pakurával az első találkozásunk, randevúnk az Árpádfejedelem úton siralmasan végződött, kisseb katasztrófa lett a vége. A felelősök mélyen hallgattak róla /később sem derült ki, hogyan történhetett/, de megtörtént a fűtőmű fűtési rendszerébe pakura került. Az egyik karbantartó Lajos bá, aki megmagyarázhatatlan módon később is mindig felbukkan mellettem a FŐTÁV - os karrierem során, arra kért minket, hogy segítsünk nekik szétszedni az egész fűtési rendszert, mert csak így tudják melegítéssel eltávolítani a pakurát. A pakura megdermedve undorító fekete ragacsos massza, ami még a kezedről sem akar lejönni és ha a ruhádhoz ér akkor azt nyugodtan eldobhatod mert azon már csak a meleg olló segíthet. A második találkozásunkra jó bő tíz év múlva a Kunigunda úti Békásmegyeri fűtőműben /ahol a gáz mellé a pakura is be lett tervezve/ azért nem került sor, mert az üzem elindítása során csak gázt használtunk, ezzel fűtőtűnk mind addig, amíg ott voltam és tovább nem sodort az őszi szél. Az eddig leírtak után csak most tudatosult bennem az a tény, hogy tulajdonképpen Én Budapest két ikonikus nagy fűtőművének elindításánál, beindulásánál jelen voltam és túlzás nélkül állíthatom a jelenlétem elengedhetetlennek bizonyult. Az Én kazános karrierem majdnem olyan döcögősen indult, mint a gyermekkorom, ahol rengeteg nélkülözés és csalódás várt rám. A Fővárosi Távfűtő Művekhez való hozzáállásomról, kapcsolatunkról így utólag nagyon nehéz nyilatkoznom. A kezdeti időszak nagyon jól indult. Az elveimet feladva a volt két osztálytársam /az egyikük azt hiszem akkor már a vállalatunk KISZ szervezetébe is belépett/ rábeszélt arra, hogy szabad időnkben menjünk hőfokot mérni a Kelenföldi lakótelepre. Az Én partnerem /mint kezdőnek/ a vállalati KISZ bizottsági elnöknő lett. A KISZ bizottság, ha jól emlékszem minden lakás után tíz fillért kapott a vállalatunktól. Az egész hőfokmérésben egyedül a lakásokba való bejutás jelentette csak a problémát. Az Én feladatom volt, többek között biztosítani a testi épségünket és mindeközben cipelni a meglehetősen nagy ormótlan súlyos hőfokmérő eszközt. A lakásokban a hőfokmérés nagyon rövid időt vett igénybe. A jobb kezemben a műszert fogtam a ball kezemben másfél méter magasan az érzékelőjét tartottam és közben megpróbáltam a lakás minden helyiségébe bejutni. A műszer által mutatott eredményt kiabálva közöltem a partneremmel, aki tőlem távol az adminisztrációt végezte. A sok kaland /mindenféle akadt/ közül talán csak az egyiket írom le, ami ennyi év távlatában is mosolyra késztett. Az egyik lakásba ahová a társam becsöngetett /a kommunikációt Ő végezte/ egy neglizsében lévő fiatal férfi nyitott ajtót. A hőfokmérés rendben zajlott, már csak a hálószoba maradt, amikor hírtelen az ajtó elé állt és a következőket mondta „ugye ide nem akarsz bemenni”. A helyzet felfogó képességemmel, reagálásommal soha sem volt gond, azonnal kapcsoltam és jó hangosan kiabáltam „hálószoba huszonkét fok” a partneremnek. A férfi még búcsúzáskor mosolyogva kacsintott is felém. A másik ilyen emlékezetes eset, ami az Én mozgalmi életemet volt hivatva erősíteni a vállalatnál az 1970-es nagy Tiszai árvíz után történt. A vállalatunk vezetősége nagyon jó viszonyt ápolt a Tiszakécskei MGTSZ - el. Az igazgatom és a TSZ elnök jó barátok voltak. Az ötlet nem tudni melyikük fejében született meg, de tény és való a Fővárosi Távfűtő Művek felajánlotta, hogy épít egy új házat az egyik Tiszakécskei árvízkárosultnak. A Tiszától távolabb az új részen egy hatalmas kukoricás közepén kellet a lakóházat a vállalatomnak felépítenie. A munkaerő gondokat az igazgatóm úgy oldotta meg, hogy a vállalatánál toborzást hirdetett az itt dolgozó fiatalok között. A Zápor utcai fűtőműben dolgozó fiatalok közül jó néhányan /köztük Én is/ így kerültünk Tiszakécskére az építkezésre. A megérkezésünkkor a tízszer tízes Kádár kocka falai már büszkén álltak az őszi napsütésben. Az építkezés kihelyezett vezetője Lajos bá nagyon örült nekünk, mert a födém elkészítési munkákhoz pont ilyen fiatal markos legények kellettek, mint Mi. A vezetőnkkel, Lajos bával hamar összebarátkoztunk mindannyian és ez a barátság közte és köztem az Én központba kerülésem után is megmaradt. Az eljövetelünkkor az utolsó nap történhetett, hogy az igazgatónk megjelent az építkezésen. A párbeszédre, ami ott elhangzott már nem emlékszem, de arra igen, hogy az egyik fiatal Záporos kollégám /Rómaifürdőn a Kevébe járt Ő is/ egy piros hasú százassal rövidítette meg a meglehetősen jó hangulatban lévő igazgatónkat. Az öreg /egymás közt csak így hívtuk Őt/ sokáig kotorászót a zsebében, de csak ezt az egy százast találta, amit egy vicces megjegyzés után át is adott. A vicces megjegyzés talán így hangzott „na, mindegy, de mit fogok Én otthon kapni a mamától”.

  A Zápor utcai fűtőmű épületéről és az előtte lévő gázfogadó állomásról is írnom kell, hiszen ezen épületekben töltöttem a fiatalságom javarészét. A fűtőmű bontási fényképei nyugodtan lehettek volna az építési képek is, hiszen építeni és bontani is /legó-szerűen/ hihetetlen lassan és nagy szakértelemmel kellett. A különbség csak annyi, hogy az építés még lassabban évekig tartott.  Az egész épület vasszerkezetét „U” alakú kopolit /kopilit/ üveggel borították a biztonsági /robbanás/ előírások miatt. Az épület hőtechnikai szempontból nagyon rossznak volt mondható, de ez senkit nem érdekelt és ezekben az években ez nem számított. A kemény teleken bizony rendesen fel kellett öltöznünk, annak ellenére, hogy az összes meleg levegős calorifert elindítottuk. A hang és hőszigetelt kezelő fülke megépítését Én már nem érhettem meg. A kényelmes jól felszerelt fülkében sok-sok év múlva csak, mint visszatérő szívesen látott vendég nézhettem körül. Az egyik ilyen alkalom során pont az a műszakvezető fogadott, aki valamikor az Én műszakomban kezdte meg a kazános fűtőműves pályafutását. A fűtőműben helyet kaptak az üzem működéséhez szükséges és egyéb az ott dolgozók szociális igényeit kiszolgáló létesítmények. A fűtőmű északi végében lettek ezek a helyiségek kialakítva úgy, hogy a működéshez szükséges helyiségek fölé egy emeletet építettek az irodáknak és a dolgozók kényelmét biztosító létesítményeknek. Az emeletre egy középen elhelyezett lépcsőházon keresztül lehetett feljutni. A kazántér belmagassága mindezt lehetővé tette. A hatalmas kazánteret /csarnokot/ egy hihetetlen nagy magas zöldre festett kétszárnyú vasajtó választotta el az üzemet kiszolgáló helyiségektől. A fűtőműbe való bejutást az északi és a déli oldalon is ugyanilyen ajtókon keresztül lehetett megtenni. A zöld szín az egész fűtőműben uralkodó szín lett, mindent, amit csak lehetett zöldre /nyugtató szín/ kellett festenünk, majd később festetnem. A nagyon sok kiszolgáló helyiség némelyike, általunk lett elnevezve, mint például a labor a lakatos műhely vagy a só raktár. A vállalatom nagyon sok éven keresztül az elektromos és műszerész osztály egyik részlegét a Zápor utcai fűtőmű egyik nagyobbacska kiszolgáló termében helyezte el. Az éjszakai elektromos és műszerész ügyelet is itt kapott helyet a gépkocsi ügyeletesekkel együtt. Az itt létük néha jól jött, /üzemzavar esetén kéznél voltak/ de valójában nekünk műszakvezetőknek csak gondot jelentettek, mert minden riasztás, ami nekik szólt rajtunk keresztül történt és bonyolodott. A telefon meg egész éjszaka csörgött, hol egy kocsit kértek a vállalati nagyemberek, / ezáltal minden éjszakai bulijukról, kiruccanásukról, értesültünk/ hol meg üzemzavarhoz kértek egy műszerészt. A nagyfeszültségű be táp és elosztó terembe csak az erre jogosultak /elektromos szakvizsga/ léphettek be. Az elektromos helyiség említése során egy nagyon csúnya emlékezetes emlék rémlik fel bennem. Az eset egy hétköznap kora délelőtti órájában történt és így az egész fűtőmű személyzete jelen volt. Az elektromosok főnöke az egyik beosztottjával együtt valamilyen karbantartási munkát végzett a nagyfeszültségű be táp teremben. A megszokott mindennapi eseményre csak akkor figyeltünk fel, amikor hirtelen a nyitott ajtón keresztül egy hangos kiáltás hallatszót és azonnal leállt az egész üzem. Az emlékeim között kutakodtam és úgy rémlik akkor még csak műszakvezető helyettes lehettem. A műszakvezetőm és Én a síri csendben azonnal a nyitott ajtóhoz rohantunk. Az ajtón ekkor támolygott ki az arcán és a kezén megégett főnök és a segítője. A mentők /az adminisztrátorunk azonnal telefonált/ kiérkezéséig Mi próbáltuk házilag kezelni a két kollégánkat. Az üzem állt és közben az elektromosok között azon ment a vita ki jogosult bemenni a kapcsoló térbe és megnézni, hogy egyáltalán mi is történt. A műszerészek csoportvezetője, aki mindvégig hallgatott és egy szót sem szolt. A legfiatalabb emberével /akinek csak úgy a fejével intett/ együtt bement az erősáramú helyiségbe és elhárították a hibát. A csoportvezetővel Én a fűtőműbe kerülésem első napjától kezdve baráti viszonyt ápoltam. A pályafutásom alatt soha sem vetette a szememre, sőt mindig nevetet ezen, hogy Én képes voltam éjjel a lakásán riasztani és megzavarni a nyugalmát, ha azt láttam az éjszakai ügyeletes nem áll a helyzet magaslatán. A fűtőművel szembeni FŐTÁM házban nem csak Ő, hanem sok más /főleg fehérköpenyesek/ vállalati dolgozó lakot és ezért nem jelentett gondot nekem bárkit is riasztanom közülük. Az is tény, hogy Ő volt az, aki javasolta nekem /a kinevezésemet ünnepeltük egy közeli Óbudai kiskocsmában/ írjak egy lakásigénylést a vállalatunknak és ne törődjek, vele ki mit szól hozzá. A balesetre, az esetre soha senki nem adott magyarázatott pedig a főnökség nagyon sokáig vizsgálódott. Az egyetlen ember és a samesza /vele is jó kapcsolatom volt/ akik mondhattak volna valamit soha nem nyilatkozott /még nekem sem pedig nagyon sokszor faggattam/ mindig vágott egy grimaszt és a kezeit sokat sejtetően teátrálisan széttárta.

  A kiszolgálói tér feletti emeleten a folyóson jobbra a fűtőművezető irodája vele szemben a főgépészi iroda és mellette az adminisztrátor irodája kapott helyet. A hosszúkás fűtőművezetői irodában a telepvezető íróasztalával szemben egy hatalmas tárgyalóasztal állt körülötte sok székkel. A ködös múltba való visszautazásaim során hiába is erőlködtem, nem emlékszem egyetlen egy alkalomra sem, hogy Én valaha is ennél az asztalnál helyet foglaltam és valamilyen megbeszélésen részt vettem volna. Az is lehet, hogy rosszul emlékszem és tényleg megtörtént /talán amikor a béremeléseket tárgyaltuk/, de ma már ennek nincs jelentősége. A fűtőmű főgépészének és az adminisztrátorunknak az irodájában viszont /főleg mikor már műszakvezető lettem/ napi rendszerességgel megfordultam. A szociális részben az elég tágas ebédlő kis konyharésszel ahol, ha becsuktam a kétszárnyú ajtót még az üzem zaját sem nagyon hallottam, nappal is, de főleg az éjszakás műszakjaim alatt menedékhelyül szolgált. Az oktatások, gyűlések, házi vizsgák mind itt zajlottak. A telep kommunistái rendszeresen itt tartották a pártgyűléseiket és sokszor, ha akartam, ha nem a nyitott ajtón keresztül fültanúja lettem a parttalan vitáiknak. A kommunista pártba /főleg amikor már műszakvezető lettem/ a fűtőműben tevékenykedő és idővel egymást váltó összes kis párttitkárocska megpróbált beszervezni. A pártba való belépésem hál istennek Amerika, de főleg Kanada miatt mindig elvérzet, nem jött össze. A későbbi vállalati múltamban is, amikor már a központban tevékenykedtem és ott jó pár kis párttitkárocskával üzleteltem és közben közösen próbáltunk akadályokat építeni a szocializmusba vezető úton, Ők sokszor nevetve zrikáltak, cukkoltak „tudjuk a Te apád Kanadai”. Az első Kanadai utam során arra is választ kaptam miért is jöttek olyan sűrűn hozzánk, vendégségbe hajnaltájt a belügyminisztérium jólfizetett napszámosai.

  Az első kazános gáz biztonságtechnikai oklevelemet már 1969-ben kénytelen voltam megszerezni, hiszen e nélkül nem mehettem volna a kazánok közelébe sem. A fűtőmű beindulásakor még csak két darab Lánggépgyár 3HG kazán állt készen arra, hogy az első pár darab lakótelepi házat kiszolgálja. A fűtőmű építése, bővítése évekig tartott és e miatt a déli oldalt /ez irányban toldottak hozzá mindig egy részt/ egy hatalmas sátorvászon jelentette. A szeles időben a zaj mellett még a huzattal is megkellett birkóznunk. A Zápor utcai fűtőmű végleges elkészülte után már kényelmes emberi körülmények fogadták az új szakmával „fűtőmű kezelő”rendelkezőket, de sajna ezt Én már nem érhettem meg. A sorstársaim és közöttük Én sem tudtam, hogy egy teljesen új szakma várományosai, képviselői leszünk. A teljes fiatalságom rá ment erre, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, egyáltalán nem bántam meg. A Rómaifürdői Keve utcai Állami Általános Iskolában /sok mellettem dolgozó is ide járt anno/ ahol bukdácsolva, hasalva jártam a kisiskolás éveimet, egyáltalán eszembe sem jutott, hogy Én majd egyszer több szakmával, érettségivel, technikusi oklevéllel, sok kazános oklevéllel fogok rendelkezni és ezeket /igaz ekkor már elhagytam a FŐTÁM-ot/ majd később újabb bizonyítványok. oklevelek követik. A papirkáimnak hála a kommunista szocialista rendszer buktatóit nevetve hagytam magam mögött. Az igazság azért az, hogyha e mellé a számtalan iskolai bizonyítvány mellé még egy pártagsági kiskönyvet is szerzek, akkor bizony nekem a határt a csillagos ég jelentette volna. Az általam leírtakat hűen bizonyítja, hogy a FŐTÁM későbbi igazgatói közül / már nem voltam a cégnél/ az egyik azzal henceget, neki még egy kazánkezelő oklevele is van. Az Én első műszakvezetőmnek bizony akkortájt csak hat elemije és egy kazánfűtői oklevele volt, de a negyvenes éveit taposta és elég régóta kazánok körül sertepertélt. A becsületére legyen mondva az első éjszakai /ekkor dolgoztam életemben először éjszaka/ műszakunk után mindegyikőnket / két volt osztálytársam is jelen volt/ meghívott az akkor még meglévő kacskaringós Föld utca végén lévő kiskocsmába egy italra. A Flórián térhez közeli kocsma nevére nem emlékszem már, talán „Pacsirta” lehetett, de arra igen, hogy Én egy kevertet ittam és így kora reggel nagyon jól esett. A munkaidő beosztás nagyon tetszett, 12-24, 12-48 tehát tizenkét óra munka, /éjjeles műszak/ aztán egy nap szabad, utána megint tizenkettő munka, /nappalos műszak/ aztán negyvennyolc óra, vagyis két nappali szabad időt jelentett. A Rómaifürdői és Csillaghegyi fiatalok nemcsak a hatékony toborzásnak köszönhetően jelentkeztek a FŐTÁM-nál munkára, hanem ebben nagy szerepet játszott ez a munkaidő beosztás is. A Zápor utcai fűtőműben a kazántisztítók zöme Pest környéki /főleg észak/ falvakban lakott és a rengeteg szabadidejének köszönhetően lelkesen serénykedtek a saját gazdaságukban. A nyarakat a Rómaifürdői strandon töltöttem, ahol nem akarták a volt osztálytársaim, haverjaim elhinni, hogy nekem van munkahelyem. A szabadnapjaim számát még az évi harminc nap /fűtőművezetői engedéllyel még több, vizsgák stb,/ tanulmányi szabadság is növelte, amit Én minden évben /igaz szomorú ábrázattal/ kénytelen voltam kivenni. A srácok közül sokan csak valamilyen trükkel /kisujj törés egyéb/ vagy szabadság alatt tudtak csak folyamatosan strandra járni. A kazántisztító múltamból nem sok mindenre emlékszem és így utólag azt is be kell vallanom, hogy fogalmam sem volt mit kell csinálnia egy ilyen beosztású emberkének. A műszakváltás előtt a kazánházat felsöpörtük / többen voltunk/ nyáron fel is locsoltuk. A só tartályt feltöltöttük sóval, és amit mondott még a műszakvezető azt végrehajtottuk, megcsináltuk. A fűtőmű üzemviteli szabályzata akkoriban még nem létezett, ez hosszú évek multával is meglehetősen hiányosan félreérthetően állt mindazok rendelkezésére, akiket ez egyáltalán érdekelt. Az igazat megvallva Én egy sorát sem olvastam, saját szabályaim voltak és ez így volt /sok problémám adódott ebből/ az egész kazános pályafutásom során. A kazántisztító pályafutásomnak nagyom hamar vége lett, mert már az 1970-es évnek az elején vizsgát tettem és kazánkezelő oklevél birtokosa lettem. Az sem rémlik miért és mikor kerültem ezek után át egy másik műszakba, de megtörtént. Az ok talán az oklevél vagy talán Én magam lehettem. Az új műszakvezetőm egy harmincas éveiben járó érettségizett sok kazános oklevéllel és egyéb sok jó tulajdonságokkal rendelkező a Kőbányai erőműből ide csábított férfi lett. A közös érdeklődésünknek köszönhetően nagyon rövid időn belül jó baráti viszony alakult ki közöttünk és talán ennek köszönhettem, hogy rövid időn belül a helyettese, lettem. A fűtőműben nagyon hamar, mint követendő példát emlegettek minket, és mint ilyenkor általában lenni szokott a többi műszakból sokan átakartak kerülni hozzánk. Az üzem személyzete /még a vezetőgépész is/ túlnyomó részt fiatalokból állt, kivételt csak a vidéki kazántisztítóink jelentették. A hőtani alapismeretek és a villamosművi kazángépész vizsgámra 1971-ben az Újpesti Erőműben került sor. Az okleveleken a „kiváló” minősítés szerepel, amit így utólag magam sem értek. A vizsgáim letétele után a műszakvezetőm azonnal akcióba lendül és engem javasol az egyik vezető nélkül maradt /a vezetőt áthelyezik három kis kazánház vezetőjének/ műszak élére. Az áthelyezett műszakvezetőt egyébként a műszakvezetőm és Én jómagam tanítgattuk a fűtőműves élet csínjára bin rája, amikor hozzánk került. A pártkönyvének hála /több ilyen kollégám is így járt/ hamar boldogult és karriert csinált a vállalatunknál. A Fővárosi Távfűtő Művek semmiben sem különbözött az akkori kommunista szocialista vállalatoktól. Az irányítást a vállalati kommunista párt kő keményen felügyelte és ez a Mi fűtőművűnkben is így volt, csak engem, mint fiatal /nagyképűen írhatnám lázadó/ osztályidegent ez egyáltalán nem érdekelt. A későbbi pályafutásom során még egyszer összefutunk, amikor a főnökeim nem tudnak mit kezdeni velem és hozzá helyeznek pihenés gyanánt. A személyes találkozásunkra akkor nem került sor /ma sem értem miért tartott tőlem/ csak a helyettesével üzengetett nekem, aki őszintén bevallja, a kapott parancsok nem érdeklik és Én, amíg itt pihenek náluk, azt csinálok, amihez csak kedvem van. A helyettese is ugyanabban a FŐTÁM házban lakott akkor már, mint Én. A kérése azért kicsit meglepett erre nem számítottam, azt kérte, ha lennék olyan kedves, beszéljek /magyarázzam el / nekik arról hogyan is működik egy olyan nagy fűtőmű, mint a Zápor utcai. A műszakvezetőm és az Én általam tanított három kis kazánház élére a párt által kinevezett jó ember még egyszer visszatér /szintén a párt által/ mint telepvezető a Zápor utcai fűtőműbe, de Én a sorsomat intéző három hölgynek köszönhetően, már nagyon-nagyon messze járok. Az igazság az, hogy az akkor történteket már csak felületesen /elmondások alapján/ ismerem. A polgári családból jövő nem kommunista érzelmű műszakvezetőmnek elég könnyű dolga volt a kinevezésemet illetően, mert szakmailag Ő ált a legmagasabb szinten. A nála töltött időszakom alatt nem egyszer kérte a főnökség /osztályvezető, főosztályvezető/ legyen már olyan kedves és vállalja már el a Zápor utcai főgépészi állást. A fűtőművűnk főgépészei /jöttek mentek/ közül ketten is a központba kerültek ahol, mint független KISZ titkárok lettek és tevékenykedtek. Az Én műszakvezetőm állhatatos volt /akkor még nem tudtam miért/ mindig nemet mondott erre a kérésre, amit nekem azzal magyarázott, hogy nem akar nappalos lenni ahol sokkal kevesebb a szabadidő, no meg a pénz. Az is csak most lett nyilvánvaló előttem, amikor ezeket a sorokat írom, hogy Ő akkor hibát hibára halmozott. A felajánlott vezetőgépészi állást már akkor elkellett volna fogadnia és talán ez által az Ő és az Én sorsom is másképpen alakul. A családja ugyan nem volt osztályidegen, mint az enyém, de a polgári jelzőt később sem lehettet levakarni róla. Az emberek már gyermekkorban felvesznek, egy egyéni viselkedési formát /egyéni habitus/ és ezt később már nagyon nehéz megváltoztatni. A bajok számára sok év múlva mikor már tényleg messze jártam és nem segíthettem csősztől rontottak rá. A Zápor utcai fűtőmű telepvezetőjének távozása előtt, amikor már Ő volt ténylegesen a vezetőgépész kisebb palotaforradalmat robbantott ki. A fűtőmű dolgozóit megpróbálta maga mellé állítani, mert mindenáron Ő akart lenni a következő telepvezető. „A jó tanács ingyen van, mégsem kell senkinek” ez a klasszikus mondás örökéletű. A tanácsom, ha egyáltalán megkérdez /akkor még mind a ketten a FŐTÁM házban laktunk/ ne tedd, nem vagy párttag, esélyed sincs rá, lett volna. A vonat, ami száguldva közelit felénk és az életünkben talán kétszer háromszor lassít, hogy feltudjunk kapaszkodni rá, nála már nem, hogy nem lassított, de már nem is jött. Az Én életem során talán háromszor, de lehet, hogy négyszer /ki kéne számolnom/ löktek fel a lányok erre a bizonyos vonatra. Az eredmény az lett, hogy nem lett fűtőművezető, illetve később az egyik utolsónak ottmaradt osztálytársamat, aki nem volt hajlandó Őt támogatni a palotaforradalom idején nagy nehezen sikerült eltávolítania a Zápor utcai fűtőműből. A kérdés megint csak most ötlik fel bennem, hogy ezt az osztálytársamat, aki lehet, hogy pont az Én műszakomat örökölte meg, miért nem javasoltam műszakvezetőnek és vittem magammal a Békásmegyeri fűtőmű beindításakor. A kinevezésem valós oka csak jóval később jut a tudomásomra, családi és ez által pénzügyi nehézségek álltak a háttérben. Az Én kinevezésemet is pont a pénz miatt szorgalmazta, csak akkor Én mit sem sejtettem és tudtam erről. A kinevezésemet mondanom sem kell a fűtőművezető úgy írta alá, hogy engem meg sem kérdezett. A kommunista szocialista /érában/ időszak alatt a vezetői állások mind politikai úton kerültek az illető személy tulajdonába. A telepvezetőnk egy idősebb pártkatona, vidéki ember, akivel a kapcsolatom mind végig, amíg ott pusztítottam a jóisten kenyerét zűrzavarosnak, felemásnak volt mondható. A vidékit nem véletlen írom. A beszéde a szavak, amiket kiejtett a száján, no meg a fején az elmaradhatatlan svájcisapka mind erről árulkodtak. Az Én külvárosi modorom /beszédem/ énem nem hiszem, hogy tetszett neki. A közeledést mindig Ő kezdeményezte, ha jól emlékszem kétszer vagy háromszor is hívott minket a műszakvezetőmet és engem, hogy tartsunk vele a közeli önkiszolgáló étterembe és ebédeljünk együtt. Az is rémlik, valószínű, hogy ilyenkor a hölgy adminisztrátorunk is velünk tartott. Az oda vissza út során majdnem mindig Ő vitte a szót, Mi csak válaszolgattunk. Az egyetemi éveiről mesélt, de bevallom őszintén akkor ott nem hittem el, hogy ez az ember járt egyetemre, pedig lehet, az ember utjai kifürkészhetetlenek. A kapcsolatunkra jellemző, hogy az a két három alkalom, amikor valamilyen ügy miatt, kopogás nélkül /a magas zajszínt miatt nem kopogtunk/ benyitottam hozzá, Ő az íróasztalára hajtott fejjel éppen jóízűen szunyókált. Az adminisztrátorunk mondta nekem, aki valószínű többször találta ebben a helyzetben, hogy a főnök azért ilyen fáradt, mert van neki egy másodállása is. Az is eszembe jut róla, hogy a hatalmával visszaélve, nem is egyszer megpróbált nyomást gyakorolni rám. Az esetek mindig az éves fizetésemelés során történtek, amikor is Ő akarta nekem megszabni melyik kollégám mennyi fizetésemelést kapjon. A vitáink során mindig a pártra hivatkozott és az érvei során mindent bedobott. A szóban lévő egyénnek két gyereke van és különben is nagyon jó elvtárs, mondta számtalanszor. Az idő zűrzavaros forgatagában ezek az esetek ma már csak mosolyra késztetnek.   

  A változásokat, amik szembe jönnek velünk az életünk során, nagyon nem szeretjük, idegenkedünk tőle. A kinevezésem hírének hallatán, ha jól emlékszem egyáltalán nem örültem. A helyettesi státusz /rang/ nagyon kényelmes volt számomra és nagyon is megfelelt nekem. A műszakvezetői beosztástól féltem, /talán még akkor nem álltam készen rá/ el nem tudtam képzelni, hogy huszonegynéhány évesen hogyan fogom utasítgatni az idősebb /negyven ötven éves/ munkatársaimat. A kezdeti nehézségek után hamar magamra találtam, igaz ebben a két ötven feletti kollégáim / mind a ketten pártagok voltak/ is segítettek. A két kisöreg /apáim lehettek volna/ közül az egyik később a helyettesem lett. A zsellér családban napvilágot, de gyermekkorában iskolát soha nem látott /nem tudott írni, olvasni/ végtelen jóindulatú szorgalmas emberke a pártnak és azt hiszem talán nekem köszönhetően, elég sok kazános oklevelet szerzett magának és a családjának. A két elismert párttagomnak köszönhetem azt is, hogy a termelési értekezleteken vagy pártgyűléseken ellenem szólókat Ők azonnal helyre tették és fiatal korom ellenére /sok indulatos meggondolatlan szöveg hagyta el a számat/ ez által támadhatatlan lettem. A műszakvezetői kinevezésem valódi okára is fény derült, mert a volt műszakvezetőm műszakváltáskor félrehívott és mindent elmondott. Az ok, amiért Én kisfőnök lettem nevetségesen hangzott, de akkor már nem bántam és mindenbe, amit kért tőlem a leendő társam beleegyeztem. Az elmondása szerint már rég szeretett volna egy másodállást is, de ehhez eddig nem talált magának egy megfelelő partnert. A választása rám esett és azért kellett egy másik műszakba mennem, hogy a másodállásban /kinézte magának a céget is/ váltani tudjuk egymást. A helyzet világos volt, ha akartam, ha nem a kinevezésem mellé lett egy másodállásom is. A papírmunkát Ő intézte /még az igazgatónktól is engedélyt kellett kérnünk/ Én készen kaptam mindent csak megkellett jelennem az új munkahelyemen. A belvárosban egy tervező cég alkalmazott minket éveken keresztül. A vállalatunktól minden évben engedélyt kellett beszereznünk és sajnos nekem pont emiatt lett később egy kis problémám. Az ember fia már csak ilyen a tizenkilencre is lapot kér és ezzel Én is így voltam. A hír hamar terjed és ennek volt köszönhető, hogy egy másik kollégám / az Én műszakomban dolgozott/ szintén arra kért legyek a társa és közösen a fűtőműtől száz méterre lévő szövetkezetnél vállaljunk éjszakai munkát. Az igazgatóm, amikor az engedélyről szóló papírt aláakartam vele íratni, meg is jegyezte, maga mi a „…..” csinál, nem lesz ez egy kicsit sok, de azért aláírta. A Fővárosi Távfűtő Művek akkori igazgatójával /nem tudom miért, ma sem értem/ hihetetlen jó volt a kapcsolatom. A későbbi vállalati pályafutásom során, amikor Én, mint fiatal kis lóti-futi a Fő-építésvezetőségen tevékenykedtem és hétvégeken vasárnaponként egymás mellett álltunk a munkagödör szélén Én Őt „főnöknek” szólítottam Ő meg engem „hadnagyomnak”hívott. Az is később derült ki, hogy nekünk fiatal vállalati fizikai állományban bújtatott fenegyerekeknek /nem voltunk sokan/ nagyon is jól tudta a teljes nevünket. A fenegyerek státuszt nem adták csak úgy, ezért sok balhét, sok olyan dolgot el kellett követni, ami a vállalatnál dolgozó hölgyek /a folyósokon összebújva pletyiztek/ körében megengedhetetlen óriási bűn volt. A főállásom, másodállásom, harmad állásom mellett kitartóan lendületesen tanultam tovább. A helyetteseimnek /több is volt az évek során/ köszönhetem azt is, hogy amikor Én az iskolában a padokat koptattam minden flottul működött. Az általam kitalált üzemzavar utáni indítási protokollt, főleg éjszakai műszak esetén, amikor visszaérkeztem a suliból állandóan gyakoroltuk és ez bizony üzemzavar esetén nagyon jól jött.

  A velem dolgozó kollégáimat nem csak azért kellett folyamatosan tanítanom, mert az évek során cserélődtek, hanem azért is, mert jó néhányan szerettek volna kazános okleveleket szerezni, és persze ott voltak a kötelező házi vizsgák. A sok megválaszolandó rejtély között csak az egyik, hogy a vállalatom miért nem dolgozott ki egy egységes fűtőmű kezelői tananyagot. Az persze a hangulatomtól és az aznapi fittségemtől függött /főleg az éjszakai műszak alatt/ mennyire vagyok aktív és mennyire viselem el az érdeklődésük hiányát. Az alapok, mint a nyomás, légköri nyomás, és úgy egyáltalán a fizika és egy kis kémia ismerete nélkül nem lehet egy fűtőművet kezelni. Az már nem rémlik, hogy honnan jött az ötlet, de minden fontos tudnivalóhoz igyekeztem egy mesét kerekíteni. Az olyan kérdéseimre, mint például, „miért ered el a Magyar munkavállalónak az óravére Mongóliában?” „miért potyognak le a cserepek a háztetőkről vihar esetén?” „miért van az, hogy Németországban az első autópályák építése után sorra csapódtak az autók az út szélén álló betonpillérekhez?” ezek után már mindre tudták a választ és érdekes mód megjegyezték. Az óbudai Zápor utcai fűtőműben még volt bennem tűz még lobogott bennem valami, de sajnos sok-sok év múlva ez a tűz ez a tanítani akarás kihunyt, teljesen el tűnt. A Kunigunda utcai Békásmegyeri fűtőmű elindításakor, amikor a főnökeim /csapdát állítottak nekem/ arra kértek válasszak magam mellé három műszakvezetőt és segítsek elindítani az üzemet az egyik ok, amiért a beindítás után rövid időn belül bedobtam a törölközött, pontosan ez lehetett. Az őszinteség egy nagyon fontos dolog és el kel ismerjem, akkor már ott Én voltam a hibás. A fűtőműves karrierem már leáldozóban volt, döglött lett, mint egy szódás ló az Árpád hídon, csak még ezt magamnak sem akartam bevallani. Az kétségtelen, hogy az akkori telepvezető /velem együtt lakott a FŐTÁM házban/ egy meglehetősen „von haus” úri fiú és Én tűz és víz voltunk egymásnak. Az Én szegény csóró proli melós énemnek sehogyan sem tetszett az Ő lekezelő flegma stílusa. Az elválásunk után /bevallom nem volt szép dolog tőlem/ mint központban dolgozó napszámos, egyszer kétszer apró kellemetlenségeket okoztam neki. A Zápor utcában az Én egyéni üzemviteli és egyéb általam alkalmazott szabályok nagyon sok gondot jelentettek nekem, de hála a pártagjaimnak meg a csúcsfőnökömnek /főosztályvezető, első számú vállalati keresztapám/ ezeket valahogy mindig túléltem. 

  A főnökeim életét rongáló meglehetősen sok csínytevésem és balhém közül talán kettőt leírnék. Az eset, ami elég nagy nyilvánosságot kapott a vállalatom központjában is, egy kora őszi vasárnap délután történt. A műszakomban nem csak Én jártam motorkerékpárral dolgozni, hanem egy másik fiatal munkatársam is. A motorjainkat jó idő lévén a fűtőmű előtti betonplaccon javítgattuk szervizeltük és bizony közben elindítottuk őket. Az egyhelyben álló motorokat néha még fel is pörgettük. Az kétségtelen, hogy ezzel a tettünkkel elég zajosak lehettünk. A szerelgetés közben észre sem vettük, hogy két idegen bejön /a kétszárnyú vaskaput biztonsági előírások miatt sohasem zártuk be/ a fűtőmű területére és odajön hozzánk. A két negyven körüli ember pólóban és rövidgatyában meglehetősen ingerült hangon az üzem főnökét követelte. A válaszom, amiben közöltem, hogy Én vagyok a főnök mellbe vághatta Őket, de a hangerőt nem csavarták lejjebb. A két illető közül az egyik üvöltve adta elő, hogy Ők itt laknak szemben és azonnal fejezzük be ezt a zajos tevékenységet, mert ez nem csak Őket, hanem a házban mindenkit zavar. Az udvarias válaszomra nem voltak kíváncsiak, csak fújták a magúkét, természetesen nem megengedhető stílusban. A fejemmel intettem a kollégámnak, aki azonnal bement a kazánházba és szólt a többieknek. A két illető a túlerő láttán sem fogta vissza magát, tovább fenyegetődztek, amire nálam is elszakadt a cérna. A kérésem, hogy azonnal hagyják el a fűtőmű területét, nem egészen udvarias hangnemben hangzott el. A két váratlan betolakodó ennek ellenére elég nehezen, de végül is távozott. A folytatás már a központban /berendeltek/ zajlott ahol a csúcsfőnököm közölte velem, az a két úriember, akik tiszteletüket tették nálam újságírók, párttagok és nagyon szép hosszú levelet írtak az igazgatómnak. A főnököm miután leszidott, közölte velem, nagyon jól tettem, hogy elzavartam Őket, mert idegeneknek nincs keresnivalója egy ilyen veszélyes üzemben. A válasz levelében, amit majd az uraknak ír ezt hosszan fogja taglalni és a reám vonatkozó eljárásnak részéről ezennel vége.

  A másik emlékezetes eset is egy napsütötte hétvégén történt, amikor kellemes idő és szélcsend uralta a tájat. Az üzem rendben különösebb gond nélkül működött. Az ötlet nem tudom honnan jött, de úgy döntöttem felmegyek az egyik PTVM kazán / már ekkor azt hiszem kettő megvolt/ kéményének a tetejébe. A kíváncsiság nagyúr, no meg a fiatalság sem semmi és a többiről / még soha nem jártam fenn/ nem is beszélve. A feljutásom nem jelentett gondot, mert a kéményre kívül egy elég biztonságos vaslétre lett szerelve. A felénél járhattam, amikor egy pillanatra kételyeim támadtak a tettemet illetően, de aztán csak felmásztam egészen a kémény tetejéig. A kilátás mindent megért, elég sokáig gyönyörködtem a tájban, hiszen egészen Újpestig elláttam. A lemászásom, leérkezésem sokkal tovább tartott, mint a felmenetelem. A kazánházban már rendőrök vártak, akik közölték, hogy a szemközti házból betelefonáltak, mert gyerekeket láttak a kémény tetejében. A helyzet tisztázása után kénytelen voltam az üzem működéséről /nagyon érdekelte Őket/ egy kiselőadást tartani nekik és csak ez után mentek el. A nagyfőnököm /első számú vállalati keresztapám/ reakciója mikor találkoztunk csak ennyi volt „mi a ménkűt kerestél a kémény tetején” ezt is mosolyogva mondta. 

   A fűtőmű kazántisztítóiról is meg kell, emlékezzek. A munkakőr /státusz/ nem feltétlen iskolai végzetség nélküli embereknek lett kitalálva. Az Én és a hozzám hasonló egyének esete hűen tükrözte ezt. A Budapest környékéről bejáró munkavállalóknak ez a munkahely, / lehetőség/ mint egy másodállás szerepelt a mezőgazdasági munkájuk mellett. Az évek során mellettem mindenféle végzettségű emberek tűntek fel. A fusizó kőműves mellett a pályaelhagyó agronómusig és mindenféle szakmával rendelkezők egész hada tette tiszteletét az üzemünkben. Az egyikükről, a kedvencemről mindenképp említést kell, tegyek. A nagydarab negyvenes éveiben járó kazántisztítómnak, aki sok éven keresztül mellettem dolgozott, köszönhettem, hogy ismert lettem a cégünk összes kazánházában és fűtőművében. Az Ő falújából és a szomszédos falvakból bejáró kazántisztítók bizony elég sokszor /főleg nyáron/ műszakkezdés előtt a vonatról leszállva beugrottak egy italra az állómás restijébe. A melósok között, mint rendesen ilyenkor a téma általában a „főnök”. A főnök, aki nem nézi jó szemmel, ha valamelyikük ittasan úgymond spiccesen megy a munkahelyre. Az Én munkatársam nagy valószínűséggel csak dicsérő szavakkal illethetett, mert későbbi pályafutásom során, amikor a főnökeim kínjukban /a ménkűnek sem akartak szabadulni tőlem/ ide oda helyezgettek nagyon sok kellemes élmény ért. Az egyik fűtőműben ahová vezető helyettesnek küldtek a vidéki kollégáim állandóan étellel traktáltak és még pacalt is főztek nekem. A szintén fiatal telepvezető /az egyetem padjait koptatta épp/ meg is jegyezte „mit csináltál, hogy ennyire kedvelnek az emberek”? A válasz talán a szegény csóró proli gyermekkoromban rejlik és található. A melósókkal voltam és soha nem éreztettem velük, hogy Én az iskolai végzettségem miatt különb lennék, mint Ők. Az ezek után nem kétséges, hogy a kazántisztítóimnak tényleg elég sok mindent elnéztem. A kedvencemre csak ránéztem és azonnal láttam, hogy keresztbe áll a szeme, amikor munkára jelentkezett. A szigorú főnököt eljátszva ilyenkor azonnal pihenni küldtem, de belül mindig nevettem rajta. A pihenése után aztán rendesen megdolgoztattam, de egy szóval sem lázadt. Az ide vágó szabályzat soha sem érdekelt, saját szabályaim voltak, amik sajnos mindig a vesztemet okozták. Az egyik fő büntetése az volt, hogy a külső /étel vásárlás mindenkinek a műszakban/ beszerzéseket is neki kellett elvégeznie és mivel soha nem számoltattam el merre járt, úgy tűnt ezt nagyon élvezi. Az ételt említve az is rendszeresen előfordult, hogy az Én párizsimat vagy egyéb felvágottamat elcserélte velem az általa otthonról hozott sonkára, kolbászra, mert azt kívánta meg. A kollégák ezen, jókat derültek, de azért sietve Ők is vágtak maguknak egy-egy katonát a házi sonkából, kolbászból.  Az kétségtelen, hogy a kellemetlen emlékek ugyanolyan mélyen íródnak az emlékezetünk merev lemezére, mint a szép kellemes emlékeink. Az egyik ilyen kellemetlen emlékem pont az Én kedvenc kazántisztítóm falujában történt. A jó kapcsolatunknak köszönhetően nem csak a kollégáit hívta meg a falujukban minden évben tartandó búcsúba, hanem engem is. Az esemény során páran a pohár fenekére néztek és bizony ezzel a tettükkel nem javítottak a falusiak Budapestiekről alkotott véleményén.

A fűtőművel szomszédos még üres telkek egyikén a saját vállalatom az egyik /Észak-Budai/ üzemegységének a központját helyezte el. A másik szabad telekre a Sütőipari vállalat tartott igényt és itt épített magának egy egészen komoly korszerű pékséget. A fűtőmű közelsége nagyon jól jött a pékségnek. A berendezésekhez a teljes energia szükségletet /gőz/ a Záporutcai fűtőmű szolgáltatta. A műszakvezetőknek rendre ellenőrizni kellett, hogy a péküzembe zavartalanul érkezik a szükséges energia. Az ellenőrzéseket Én /nem véletlen/ tudatosan hajnaltájt végeztem és ilyenkor tettem tiszteletemet a péküzemben. Az emlékeim szerint volt egy nagyon unszimpatikus éjszakás művezetőjűk, de még Ő sem tudott megakadályozni abban, hogy az ellenőrzés végén, sok-sok forró meleg péksüteménnyel térjek vissza a fűtőműbe. A kollégáimnak, no meg persze nekem is nagyon jól esett ilyentájt /a gyomorsavnak jót tett/ a friss péksütemény. Az is igaz, hogy a beszerzések sikeressége megint csak egy volt iskolatársam /Kalászi úti állami ált, iskola/ jóindulatán múlott. A „milyen pici a világ” itt is érvényesült, hiszen anno mind a kettőnknek a pályaválasztási tanácsadóban azt tanácsolták, hogy legyünk pékek, vagy ha lehet, tanuljunk tovább.  

A Zápor utcai fűtőmű folyamatos működését négy egymást váltó műszak biztosította. A négy műszakvezető kapcsolata egymással soha nem lett kőbe vésve nem lett szabályozva mégis hihetetlen jónak volt mondható. A teljes üzem biztonsága múlott ezen. Az sem rontott ezen, ha épp akadtak olyanok /néha még Én is/ akik nem szívelték a másikat. A kötelező emberi kapcsolati normákon túl, mind a négyen igyekeztünk /nem csak a saját műszakunkban/ családi hangulatot teremteni az üzemen belül. Az egyéni problémákat /vitákat/ saját hatáskörben oldottuk meg, soha nem teregettük ki a szennyesünket a vezetőség előtt. A súrlódások vélt sérelmek, mint általában minden munkahelyen mindennaposak voltak, de a műszakvezetők tanácsa /mindent megbeszéltünk egymás közt/ azonnal intézkedet és javaslatot tett a megoldásra. A műszakvezetői munkakör a hihetetlen nagy felelősség mellett sok kedvezményt is kínált. A beosztott dolgozok nem cserélgethették a műszakjukat egymás között, ehhez nagyon nagy indokra /haláleset stb,/ volt szükségük, de sokszor még így sem jártak sikerrel, mert nem akadt, aki cserél velük. A műszakvezetők viszont minden családi problémájukat /disznóvágások stb,/ így oldották meg. A fűtőmű vezetősége sokszor észre sem vette, hogy egy másik műszak élén biztosítom az üzem, zavartalan működését. A főnökség szabadkezet adott szinte mindenben, hiszen az érdek közös volt. A probléma mentes üzemelés, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen látványosan beavatkozniuk. A műszak cseréknek azért akadtak kellemetlen oldalai is, hiszen az egymás helyettesítéseit vissza kellett adni. Az ma is rejtély számomra, hogy miért van az, amikor a másik csapat élén már húszon-négy órája dolgozol, azt érzed, a tested reszket, és nagyon fázol. A saját műszakod letelte után a másik műszakban nem sok teendőd akad /természetesen üzemzavar esetén igen/ mert a kollégák mindegyike beakarja bizonyítani, hogy sokkal jobb ez a műszak, mint a tied. A dolog egyáltalán nem zavar, hiszen vendég vagy itt és hagyod, hogy mindent csináljanak úgy, ahogyan Ők szokták. A furcsa szokatlan dolgokat megjegyzed, és ha jónak ítéled, akkor a saját műszakodban is kipróbálod. A műszakvezetők jó kapcsolatát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a lehetőségeinkhez képest megpróbáltunk egymásnak segíteni. Az a családos kétgyermekes műszakvezető, akinek karácsony szent este kellett volna az üzemben lennie, egészen biztosan számíthatott rám /cseréltem vele/ akinek ekkor még se kutyája sem macskája nem volt. A példa ragadós és, hogy ez mennyire igaz annak igazolására az alábbiak szolgálnak. A műszakváltások reggel hét és este hét óra helyet Mi vezetők már fél órával ezt megelőzően bementünk az üzembe. A műszak átadás-átvételi naplót gyorsan átolvastuk, aláírtuk, és ha nem volt gond vagy egyéb megbeszélni valónk, akkor a társunkat leváltottuk. A beosztott kollégáink is igyekeztek így eljárni. A tízen két órás üzemi zajterhelést talán úgy tudnám érzékeltetni, hogy képzeljük magunkat a Csillaghegyi Lenárugyár kultúrházának a színpada elé, amikor a Loyd zenekar játszik. A hallás károsodás nem azonnal /öreg kor/ jelentkezik. A környéken lévő házak lakói állandóan panaszok sorát nyújtották be ez ügyben különböző helyeken. A játszótársainkat sok szór, nem Mi választjuk magunk mellé, sajna ez nálam is bizonyítást nyert, mert akadt olyan műszakvezető kollégám aki /szabad idejében fusizott, lakások parkettáit újította fel/ aki bizony fél vagy esetenként két órát is késett és csak ezek után váltott le. A becsületére legyen mondva ilyenkor nagyon szabadkozott és azt mondogatta, hogy majd visszaadja nekem ezt az időt. Az ajánlatát soha nem fogadtam el és ez által mindig lekötelezve érezte magát velem szemben. A dolog pikantériája, hogy az illető pártag lévén a termelési értekezleteken meg a pártgyűléseken is mindig mellettem érvelt, ha valaki ellenem szólt.                                          

   Az 1974-es esztendő felejthetetlen számomra. Az a három megoldhatatlannak látszó probléma, ami a későbbi életemre is nagy hatással lett ebben az évben keletkezett. A Magyar Honvédelmi Hadkiegészítő Parancsnokság újra ín már negyedszer is berendelt, mert elérkezettnek látta az időt arra, hogy most már tényleg elvigyenek katonának. Az a körülmény, hogy túlkoros vagyok és már több mint egy éve fizetem a katonaadót egyáltalán nem érdekelte a parancsnokságot. A reám váró katonai pályafutásom nem sok jót ígért, hiszen mint rendszer és osztályidegen ugyan úgy, mint a bátyáim munkaszolgálatosként szolgáltam volna. A sorozáson megjelentek közül sokan vastag dossziét szorongattak, amelyekben rengeteg orvosi bizonyítvány tanúsította, hogy az illető teljesen alkalmatlan katonai szolgálatra. A sorozási bizottság élén egy ezredessel hihetetlen kemény és szigorú lévén, ezeket a papírokat félrelökte, el sem olvasta. A vörösvári úti SZTK-ban az orvosi vizsgálat során az általam előadott jelenetnek köszönhetem, hogy megmenekültem és végre búcsút inthettem a katonaságnak. A szemészeten a fiatal doktornő hála a jó istenkének nem emlékezett rám /Ő engedélyezte a jogosítványom megszerzését/ és igaz egy kis cinkos mosollyal az arcán, de ráütötte a papirkámra „csak háború esetén alkalmas” feliratú kőralakú pecsétjét. A bizottsági elnök próbálkozott, de a papirkámnak hála kénytelen volt lemondani rólam. Az egyik akadályt most már sikeresen magam mögött tudhattam, de sorba jött velem szembe a többi megoldásra váró feladat. Az 1974-dik év során levizsgáztam a gázfogadó szerelői/karbantartói és kezelői ismeretekből. Az újabb oklevél és szakma megszerzése után nem is sejtettem mekkora csábítás vár rám. A VEGYÉPSZER vállalat toborzó kampányt hirdetett, munkatársakat kerestek a Szovjetunióba Orengburgba Tengizbe. A kampányuknak köszönhetően Én is képbe kerültem az új oklevelemnek köszönhetően. Az óránkénti negyvenhárom forint nyolcvan fillér, amit itthon egy bankszámlára utaltak volna és a kinti teljes ellátás, amit ígértek nagyon csábítóan hangzott. Az akkori fizetésem majdnem háromszorosát ígérték, de hála a reám vigyázó három hölgynek nem lett a dologból semmisem. Az ma már tény, hogy hihetetlen sokan haltak meg ezeken a munkahelyeken. A mocsár és egyéb ázsiai betegségek megtették, kifejtették áldásos tevékenységüket. A harmadik problémám /családi/ is sikeresen megoldódott ebben az évben. Az igaz, hogy elég sokat kellett költenem erre és még egy bejegyzést is kaptam a vörös bordó soklapos személyi igazolványomba.

    Az is egy érdekes körülmény, hogy amíg fiatal vagy minden rizikós kétes kimenetelű dologba szó nélkül belevágsz, és egyáltalán nem érdekel, mik lesznek a következmények. A Zápor utcai fűtőmű nem véletlen kapta a veszélyes üzem jelzőt és az ezzel járó besorolást. Az esetre, ami velem is megtörtént nem nagyon vagyok büszke és az is igaz, hogy azóta sem találok rá magyarázatot. Az időpont egy ködös vasárnapi délelőtt lehetet, de ebben nem egészen vagyok biztos, mert ugye ezt az egészet nagyon ki akartam törölni az emlékeim közül. A kiadott /előre megadta a központ/ fűtési előremenő hőfokot sehogyan sem tudtam tartani. Az egy darab PTVM kazán, ami működött már órák óta csúcson járt, de a hőfok nem akart feljebb kúszni. A protokoll szerint telefonon kellett értesítenem a hétvégi ügyeletest, aki majd eldönti, mi történjék. A hétvégi ügyeletet az összes fűtőműnek az osztályvezető helyettes /otthonról/ telefon útján látta el. A fiatal korom ellenére meglehetősen jó kapcsolat alakult ki kettőnk között és ennek volt köszönhető az is, hogy jó hosszan egymást győzködve kerestük a műszaki megoldást. A gond az volt, hogy a másik kisebb teljesítményű PTVM kazánt /egy égő/ nem tudtam elindítani, mert karbantartás alatt állt. A harmadik nagyteljesítményű PTVM kazán elindítása esetén /egy égő/ viszont hihetetlenül meg nőt volna az előremenő hőfok és ezért a kisebbiknél kellett volna égőket leállítanom, ami nem csak a kazánok, hanem a fűtőmű hatásfokát is rontotta volna. Az előírások szerint egy égős üzemelést csak rendkívüli esetben engedélyezett a főnökség. A végső döntést Ő hozta meg és ennek meg az általam elkövetett hebehurgya cselekedetemnek majdnem tragédia lett a vége. Az általa elrendelt gáznyomás növelést a gázhálózatban az oklevelemnek köszönhetően elvégezhettem. A szokatlan nem mindennapos /még soha nem csináltam ilyet/ parancs végrehajtása végett kiballagtam a fűtőmű előtti gázfogadó állómáshoz és úgy találomra megnöveltem a gáznyomást. A kazánterembe belépve furcsa kép fogadott. A munkatársaim kézzel, lábbal jeleztek, de már Én is láttam és hallottam, hogy mi történik. A PTVM kazán csörgött zörgött és úgy tűnt mintha elakarna indulni az udvar felé. Az égőfejekről a láng kezdett leszakadni és füst lengte be az egész kazán környékét. A lélekjelenlétemnek hála azonnal visszarohantam /szerencsémre az ajtaját nyitva hagytam/ a gázfogadóba és villámgyorsan visszaállítottam a gáznyomást. A félóra, ami ahhoz kellett, hogy a munkatársaim és jó magam is megnyugodjak, letelte után, újra próbálkoztam, de most már riadó láncot állítottam fel a kazán és a gázfogadó között. Az előző hibámból okulva most már lassan lépésenként állítottam a gáznyomáson és lás csodát sikerrel jártunk. Az általunk tapasztalt esett már egy másik fűtőműben is lezajlott, igaz ott a kazán kezelő szintjéről többen a lenti betonra ugráltak ijedtükben és baleset lett a vége. A reám vigyázó három hölgy közül úgy látszott Morta egyáltalán nem akarta, hogy úgy járjak, mint Gagarin, aki felrepült az égbe és egyszer megkerülte a földet.           

    Az üzemszüneteket a leállásokat nem minden esetben áramkimaradások okozták, mert bizony nagyon sok más tényező is közrejátszott ebben. A fűtőművünk nagyon sérülékeny jószágnak bizonyult, igaz csak egy esetre emlékszem, /félnapos áramszünet/ amikor meg kellett védenünk és le kellett választani őt a külső táv hő hálózatról. A leválasztás /kizárás/ elektromos áram hiánya esetén nem is olyan egyszerű, mint azt ahogyan, elsőre gondolná az emberfia. A hatalmas tolózárakat kézzel lezárni nagyon strapás és bizony egy embert próbáló feladat. Az egyik majdnem kizárással végződő eset is az osztályvezetőnk helyettesének a jelenlétekor történt. Az egyik délelőtt megjelent az üzemben és közölte, hogy az engedélyével a kivitelező egy újonnan elkészült épületet fog a hálózatról tölteni. A szükséges lépéseket azonnal elrendeltem, de sajna olyan intenzitással történt a külső hálózat megcsapolása, hogy veszélybe került a fűtőmű. Az osztályvezető helyettes azonnal elrohant, hogy leállítsa az akciót, Én meg kínomban még az üzemen kívüli, lemerült vízlágyítót is üzembe helyeztem a kilátástalan harc során. A visszatértekor amikorra nem csak az egész üzem, hanem Mi is valamennyire megnyugodtunk csak ennyit mondott „köszi, ez nehéz volt”. A Fővárosi Vízművek hálózati csőtöréseire is felvoltunk készülve, hisz saját nyersvíztartály állt rendelkezésre és ez lehetővé tette /spóroltunk ilyenkor a vízzel/ hogy, nagyon sokáig tudjunk üzemelni. Az egyik ilyen vízcsőtörés csak azért emlékezetes számomra, mert az ügyeletes Vízműves kolléga, aki kijött felmérni az esetet az egyik technikumi osztálytársam volt. Az osztálytársaim közül nagyon sokan, mint Én is közmű cégeknél középvezetői állásban tengették mindennapjaikat. A művezetői rangban lévő osztálytársam a kölcsönős szívélyes üdvözlések után, nevetve közölte velem, hogy nem tud embert biztosítani a hiba elhárításához, de a kocsijában minden anyag, ami kell a rendelkezésemre áll. A vezeték kizárása /az osztálytársam végezte/ után a kollégáimmal feltárattam a sérült vezetéket és a másik két osztálytársam /Kalászi úti ált. iskola/ közül az egyik, aki víz-gáz fűtés szerelő szakiskolát végzett, elég gyorsan kijavította a hibát. A Fővárosi Vízműves osztálytársammal még hihetetlen sokszor /kivitelező koromban/ álltunk együtt a gödör szélén és egészen a Morta által neki szánt ideig, amikor is elvágta az élet fonalát, együtt dolgoztunk.                   

   A biztonsági előírások megszegése be nem tartása sok esetben megbosszulta magát és kellemetlen helyzeteket produkált. Az egyik ilyen emlékezetes esett is ezt tanúsítja. A fogadás tárgyára már nem emlékszem, de kétségtelen alulmaradtam a beosztottjaimmal szemben. A helyettesem és a többiek azt kérték /kivéve a vidéki kazántisztítókat/ had mehessenek el korábban, mert szeretnének kimenni a Fradi meccsre. A megszokás nagyúr, éppen ezért arra gondoltam, mi bajom lehet a műszakváltásig kibírom egyedül is azt a kevéske időt. Az emlékeim már nem szólnak arról, hogy a műszakváltás előtt mennyivel /egy óra két óra/ intettem búcsút az egész csapatnak, de megtettem. A fűtőmű rendben üzemelt szép csendben duruzsolt és Én kényelmesen sétáltam egyedül le fel a kazánok között. A sok éves fűtőművi pályafutásom alatt soha sem féltem az üzemben, mert nagyon jól ismertük Mi egymást és igazán jó barátság alakult ki kettőnk között. Az viszont tény és való, hogy egyvalamivel nem számoltam nem is gondoltam rá pedig kellett volna. A vendégem Mr. Edward Murphy megérkezett és „Ami el tud romlani, az el is romlik.” tiszteletét tette nálam. A hangos csattanás és az azt követő néma csend nem jót ígért számomra. Az egész üzem állt és a csendben még a hideg elöl beköltöző madarak csivitelését is hallottam. A PTVM kazánok elindításához minimum kettő, de az előírás szerint három főre lett volna szükségem. Az áramkimaradás megszűntével minden csilingelt, csenget és szólt az összes riasztó, amit szép sorban kinyomtam. A külvárosi énem és a sok éves tapasztalat most is megmutatkozott és egy pillanatig sem estem kétségbe. Az összes segédeszközt seprűnyél, deszka darabok, lapát, ragasztó szalag bevetettem és sikerrel alkalmaztam. A legtöbb gondot a PTVM kazán gázszabályzójának megtartása kitámasztása okozta, amit rendes körülmények között az egyik kollégám mind a két kezét használva szokott végezni. A furcsa még számomra is szokatlan produkció sikeres lett az üzem beindult. A bűvészmutatvány utolsó felvonásaként már csak az adminisztrációban kellett minden nyomot eltüntetnem, de szerencsémre ebben már nagy gyakorlatom volt. Az összes regisztrációt /műszerek/ átállítottam és ez által úgy tűnt mintha mi sem történt volna. A leállást az üzemviteli naplóban sem rögzítetem. A gyors munkámnak köszönhettem azt is, hogy még a leváltásomra érkező műszakvezető kollégám érkezése előtt sikerült végeznem. Az érkező kolléga ugyan kicsit furcsállotta, hogy egyedül vagyok, de ezt, ezek után már játszi könnyedséggel kimagyaráztam.      

   Az éves karbantartásokra a fűtőmű kéthetes leállására szinte egész évben készültünk. A nappalos karbantartók /lakatos műhely/ folyamatosan újították javítgatták a kiszerelt szerelvényeket, amiket majd a leálláskor szereltünk vissza. Az emlékeim szerint talán csak két nyári leálláskor dolgoztam a csapattal, mint nappalos, mert miután műszakvezető lettem nem kellett részt vennem a karbantartási munkákban. A műszakvezetők egy személyben vitték tovább a saját műszakjukat, és így mint /éjszakás műszak/ őrszemélyzet működtek az üzem területén. A huzatos nyári éjszakákon hiába takaróztam be és próbáltam a kényelmetlen széken szunyókálni a szokatlan nagy csend meg a különböző éjszakai zajok nagyon zavartak. A nappalos műszakok valamivel jobban teltek, mert ilyenkor a saját műszakomban dolgozó kollégáim munkáját figyeltem és próbáltam jó tanácsokat adni nekik a szereléshez. Az megint egy megfejthetetlen rejtély, hogy ezt a rendszert miért szüntették meg és miért számolta fel a vállalatom a fűtőművekben a karbantartó lakatos műhelyeket. A haladó központosítás mindenhová betette a lábát, ha akartuk, ha nem. A nagyvezér Kádár János 1978-as nadrágszíj húzogatós beszéde is erről szólt.

   Az Én csóró proli neveltetésem soha nem engedte meg, hogy utasítgassam a kollégáimat a beosztott munkatársaimat, midig csak kértem, vagy utaltam rá mit is várok tőlük. Az utasítgatást meghagytam a nálam magasabb /rangú/ beosztású elvtársaknak. Az egyik ilyen vicces esetre, ami szintén itt a Zápor utcai fűtőműben történt és mindig mosolyra késztett, nagyon jól emlékszem. Az egészen komoly üzemzavar miatt az egész vállalati műszaki főnökség az üzemben éjszakázott. Az időpont talán éjjel kettő vagy három óra lehetett. A nagyteljesítményű PTVM kazán alsó kezelő szintjén álltunk mindnyájan. A felállást mintha csak elrendezték volna a következő képen nézet ki. A főmérnök utána a főosztályvezető aztán az osztályvezető után az osztályvezető helyettes mellette a telepvezető Ő mellette szorosan a vezetőgépészünk és a sor végén Én álltam. A főmérnökünk a főosztályvezetőnkhöz fordulva elég megviselt fáradt hangon adta ki az utasítást. „Indítsatok el egy égőt”. A főosztályvezetőnk szólt az osztályvezetőnknek és megismételte a parancsot. A parancsot mindenki szép sorban tovább adta a mellette álló alacsonyabb beosztású kollégájának. A parancs már a telepvezetőnkhöz ért, amikor is Én /nem vártam meg, hogy hozzám is eljusson/ gyorsan leszaladtam a kazán vaslépcsőjén /féltem, hogy elnevetem magam/ és saját becses kezemmel elindítottam egy égőt. A lejátszódott esetett soha, később sem tudtam a helyére tenni, pedig akkor már javában üzlettársak voltunk a főmérnökömmel.

    A Záporutcai fűtőművel megpróbáltuk egymást megváltoztatni és ez melyikünknek sikerült jobban nem tudom, de azt igen, hogy nélküle nem lennék az, ami ma vagyok.                                      

                                           

                                            
                                                            

a_kezdet_zapor_u.jpg      

 google-site-verification=kJRzy4kVQ7IeA8z7vfDm-Oqtk3S16tJyIpG8ERlcekg




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 56
Tegnapi: 115
Heti: 171
Havi: 1 464
Össz.: 20 183

Látogatottság növelés
Oldal: Zápor utcai Fűtőmű
ÓBUDA ELTÜNT ŰZEMEI - © 2008 - 2024 - obudaifutomu.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »